A Judas Priest a megfellebbezhetetlen zenekarok közé tartozik, de friss koncertlemezük akkor is teljesen felesleges kiadvány.

Bizonyos zenekarok kényszernek érzik, hogy minden stúdiólemez után koncertanyaggal jelentkezzenek. Az Iron Maiden vagy a Dream Theater mellett a Judas Priest is ilyen, az 1997-es Jugulator óta az összes soralbum turnéjához kapcsolódott valamilyen live kiadvány, akár CD, akár DVD, akár mindkettő egyszerre. A mai letöltögetős világban az ilyen típusú lemezekkel nem nagyon lehet lekaszálni a piacot, így aztán egészen rejtélyes, mire megy ki a játék, az azonban biztos, hogy míg az említettek legalább valamennyire igyekeznek különböző, egymástól eltérő dolgokkal előrukkolni, Rob Halfordéknál még ez az új kísérlet sem sült el tökéletesen ebből a szempontból. És itt előzetesen ugyebár éppen arról volt szó, hogy egy ritkaságokkal, az utolsó pár turnén meglepetésszerűen előkapott klasszikusokkal teli élő album jelenik majd meg...

Szó se róla, az A Touch Of Evil: Live hangulatos koncertanyag, de hát itt eleve minden idők egyik legfontosabb rock/metal zenekaráról van szó, tehát az menne csodaszámba, ha a végeredményt képtelenség lenne meghallgatni. Ezekkel a dalokkal nem nagyon lehet tévedni, jól is szól a lemez, végig hallani a közönséget, tehát a koncertfeeling is adott, bár a Priestnél sosem lehetett tudni, mennyire élő, amit élőként hirdetnek a borítón… De ez igazából mindegy is, hiszen ha valaki felrakja a köztudottan élőben, de a stúdióban feljátszott Unleashed In The Eastet, esze ágában sincs azon agyalni, hogy baromira nem koncerten készült a felvétel: a végeredmény attól még korszakalkotó volt 1979-ben, és pont.
A baj jelen esetben inkább a kiszámíthatóság áporodott szaga, ami még annak ellenére is körüllengi a lemez minden egyes hangját, hogy tényleg akad itt pár kuriózum. A Between The Hammer & The Anvil, a Riding On The Wind, a Dissident Aggressor vagy az Eat Me Alive tényleg csak az utóbbi években kezdtek el felbukkanni a Priest bulikon, de akkor miért nem lehetett ilyen ritka dalokkal megtölteni az egész lemezt? Egy koncertalbum alapvetően úgyis csak a fanatikusok számára érdekes, és aki igazán szereti a Judas Priestet, az aligha kezdte volna el anyázó mailekkel bombázni a bandát, ha lehagyják innen a szanaszét cincált címadó dalt vagy pláne a Painkillert, ami ráadásul még borzalmasan kínos is Halford szenvedő acsargásával. Egyáltalán nem szégyen, hogy egy énekes az évek múltával nem bírja kiénekelni az összes régi témáját, Rob is lassan 58 éves, nem csoda, ha az ilyen brutál magasak már nem jönnek neki farzsebből. A Deep Purple is szívbaj nélkül nyugdíjazta a Child In Time-ot, amikor Ian Gillan már nem tudott vele megbirkózni élőben, itt lenne az ideje, hogy Glenn Tiptonék is könnyes szemmel búcsút vegyenek ettől a klasszikus daltól.

A csapat egyébként nemcsak régebbi dolgokat tett fel a lemezre, itt van példának okáért a tavalyi Nostradamus anyag két legközönségbarátabb dala, a Death és a Prophecy, jól be is simulnak a többi közé. Az Angel Of Retribution viszont mintha túlreprezentált lenne egy kicsit, lévén a két nyitódal mellett a két japán bónusz is erről származik… Hogy az iTunes verzió ajándékdala a Breaking The Law, az meg simán csak ciki. Élőben kötelező, kihagyhatatlan meg minden, értem én, de erre az ötvenezredik élő felvételre a világon semmi szükség nem volt.

Hallgatható, de teljesen felesleges album az A Touch Of Evil: Live, aki nem mániákus Priest komplettista, nyugodt szívvel átugorhatja. Csak azért bosszantó ez az egész, mert nem kellett volna túl nagy energiát belefektetniük ahhoz, hogy egy tényleg kuriózumokkal teli, izgalmas koncertlemez szülessen.