Sam Raimi kicsit félretette a Pókembert, és ismét alászállt a trash-horror mocsaraiba. Egész működőképes riogatás kerekedett ki belőle.

Sam Raimi kultikus filmek – Evil Dead-trilógia, Darkman – után igazolt a hollywoodi első osztályba a Pókember-mozikkal, de a Pokolba taszítva szerint azért hiányzott neki a trash-horror, ezzel a most bemutatandó alkotással ugyanis saját gyökereihez ásott vissza. Csak érthetően egy kicsit több pénzből… A forgatókönyv váza mindenesetre már a hálószövő háromszoros mennybemenetele előtt elkészült, most csak fel kellett melegíteni a levest, és hajrá.

A film már abban is tipikus B- és C-kategóriás rémmozikat idéz, hogy a főszereplő egy fiatal szőke nő, név szerint Christine Brown (Alison Lohman), akinek hitelügyintézőként szép jövő néz ki a bankban, ám a konkurens helyi yuppie-val folytatott nagy vetélkedés közepette rossz döntést hoz. Betéved hozzá ugyanis egy notórius jelzáloghitel-nemfizető, név szerint Sylvia Ganush (Lorna Raver), aki sokadszorra akar határidő-hosszabbítást kérni, Christine azonban megkeményíti magát, és – jobb meggyőződése ellenére – elviteti a házat az öreg cigányasszony feje fölül. Ezek után már este, a parkolóházban is kellemetlen meglepetés éri, de ez még semmi ahhoz, ami utána következik: Christine-t ugyanis megszállja a túlvilági Lamia démon, aki három napon át kínozza áldozatait, majd elviszi a lelküket a pokolba, hogy aztán örökre ott maradjanak.

Cigányátkos sztoriból nem Raimi filmje az első, amit láttunk-olvastunk (a legnyilvánvalóbb párhuzam Stephen King Sorvadj el!-je), de az biztos, hogy a film összességében jól sikerült. Eleve sokat dob a végeredményen, hogy a rendező és a szereplők többször is kikacsintanak a nézőre, tehát kissé önironikus a dolog, véresen komolyan inkább nevetséges lenne, különös tekintettel a házban rohangászó szarvas-patás Lamiára. Így azonban szórakoztató, amit látunk, és még annak ellenére is akadnak benne velőtrázó pillanatok, hogy Raimi kizárólag a legklasszikusabb horror-rendezői fogásokkal dolgozik: a néző pontosan tudja, hogy a következő pillanatokban hirtelen előbukkan valami a semmiből orbitális hangeffektek kíséretében, ő pedig meg fog ijedni, de amikor tényleg elérkezik a pillanat, még így is megijed. Sylvia Ganush élő és posztmortem jelenései különösen ütősre sikeredtek, egyértelműen ezek a film csúcspontjai. Még a csavaros végkifejlet is hatásos, bár némi videotékás horrorrutinnal rendelkezők azért előre is kitalálhatják.
A nem túl eredeti forgatókönyv elmegy, sokkal rosszabbakat is láttunk már, a rendezést pedig csak dicsérni lehet. A szereplők mind kevéssé ismert arcok, Alison Lohman kis aranyos, de nem az a kifejezett szépség, így aztán tökéletes választás a közép-nyugatról a nagyvárosba került feltörekvő vidéki lány szerepére. Jó hangosan sikít és a végére alaposan elkoszolódik meg elcsigázolódik. A pasiját alakító Justin Long most is olyan hatást kelt, mintha ott sem lenne, és vélhetően még 50 évesen is gimnazistákat vagy maximum frissdiplomásokat alapít majd. A műsor egyértelműen a cigányasszonyt alakító Lorna Raveré.
Ahhoz kicsit sok hasonló rémmesét láttunk már, hogy Raimi filmjét évek múltán a klasszikusok között emlegessük, de ha éppen nincs jó idő odakint, vagy ellenkezőleg, túl nagy a kánikula, bő másfél órás borzongásnak tökéletesen megteszi.