A budapesti svéd nagykövetség fogadáson látta vendégül Stockholm legvagányabb punk'n'roll brigádját, az idén 20. születésnapját ünneplő Backyard Babiest. Tetovált, tornacipős party vadállatok Buda zöldövezetében.

„Szerintem soha nem voltunk még ilyen helyen”, nevet Nicke Borg, a Backyard Babies gitáros/énekese, amikor azt firtatjuk, gyakran megfordulnak-e diplomáciai képviseletek szervezte eseményeken. „Nem is értem igazából… Szerintem a csávó, aki intézte a dolgot, nagy rajongó lehet…” Lars-Erik Tindre, a nagykövetség első titkára azonnal odaugrik, és megmagyarázza: „Állandóan csak vonósnégyeseket, balettegyütteseket hívunk meg, és most meg szerettük volna mutatni, hogy a svéd kultúra nem kizárólag ebből áll. A Backyard Babies szintén Svédország hírnevét öregbíti a nagyvilágban, csak egy kicsit másképp, mint mondjuk egy szimfonikus zenekar.” Hát így. Az emberben halványan felmerül a kérdés, vajon a stockholmi magyar nagykövetség hasonló helyzetben vendégül látna-e egy szanaszét tetovált, tornacipős punk’n’roll zenekart, de aztán félreteszi a rosszindulatot.

A stockholmi Backyard Babies a világ legtökösebb csapatai közé tartozik: idén ünneplik fennállásuk huszadik évfordulóját, de mivel kölyökként kezdték ezt az egészet, még mindig csak a harmincas éveiket tapossák. 1998-ban kiadtak egy Total 13 című lemezt, amiről minden jóérzésű ember azt hitte, hogy lángra lobbantja majd a világot, aztán ez a kiadói bénázások és a kedvezőtlen környezet hatására nem vált valóra, de az undergroundban azóta is ez az album a ’90-es évek Never Mind The Bollocks-a és Appetite For Destructionje egyben. A tíz évvel ezelőttihez képest kicsit szelídültek az arcok, de azért nem annyira. A higanymozgású gitáros, a türkizzöld szemű Dregen személyiségében például akármi benne van: az is, hogy a következő pillanatban operaáriákat kezd el énekelni, és az is, hogy kajacsatát kezdeményez az elegáns asztalon talált magyar és svéd ételkülönlegességekkel. De egyelőre békésen üldögél, és Pókember-tetoválását vakargatja a könyökén. Magyarországon eddig valahogy megtalálták őket az ilyen különleges események: 2006-ban az állami szponzorálású Hangfoglaláson játszottak – hogy miért pont ők, azt vélhetően azóta sem érti senki –, most meg ülnek fent a budai hegyek kellős közepén, a kényelmes karosszékben, és süppedős szőnyegen keresztül járnak be az elegáns vécéhez.
„Örülünk a Szigetnek”, vált témát Nicke. „Még sosem játszottunk ott, de tudjuk, hogy ez az egyik ’A’ fesztiválok közül, tőlünk is sokan jönnek ide a kedvéért.” Mint megtudjuk, fesztivál és fesztivál távolról sem ugyanaz. „10-15 éve még homogénebb volt ez az egész. Megvolt a lehetőséged, hogy olyanoknak mutasd meg magad, akik egyébként soha az életben nem találkoznának veled. Ma már sokkal specializáltabb a fesztiválpiac, minket meg mindenhová hívnak a Gods Of Metaltól kezdve az olyan össznépi rendezvényekig, mint a Sziget. És mind jó.” Kedvenc helyük ebből fakadóan nem is nagyon van. „Japán néha nevetséges: ahol más országokban kordon van a színpad előtt, ott náluk egy kötél, és ahhoz sem ér hozzá senki. Teljesen más világ, mint Európa vagy Amerika. Amúgy tök jó hely, de egy hét után belefáradsz.”

Ha már Amerika, az Államokat eddig még nem vette be a Backyard Babies, de Nicke állítása szerint ez már nem is fő cél. „Amikor kölykök voltunk, természetesen mi is nagy sztárok akartunk lenni odaát, de ma már ez nem központi kérdés. Ha összejön, összejön, ha nem, akkor nem. Önállóan soha az életben nem tudsz áttörni Amerikában. Egyszerűen akkora az ország, hogy képtelenség. Egy jó stadionturnét kellene kifognunk, és azzal talán előre lehetne lépni. Mondjuk a Guns N’ Roses-zal. De hát az úgysem jön össze”, nevet. Az esély persze mindenre megvan, Európában legutóbb a Mötley Crüe előtt játszottak. „Soha korábban nem találkoztunk még velük… Mick Mars remek fickó, és Nikki Sixx is. De bulizásra, nagy haverkodásra nem volt mód. Tipikus Los Angeles-i arcok: öt perccel a show előtt érkeztek, és öt perccel utána már nem is voltak a helyszínen. De szerencsére ott volt Duff McKagan is, aki óriási cimboránk. Na, ő totálisan a földön áll.”

A fogadás végül rögtönzött akusztikus előadásba torkollik, Nicke elnyomja a Saved By The Bellt az összegyűltek nagy örömére, aztán lelépünk. A következő találkozásra már a Sziget Rockszínpadán kerül sor cirka 1500 ember színe előtt: unplugged tábortüzes hangulatnak itt már nyoma sincs, a négyes a megszokott feszességgel reszeli le a kábé ötven perces programot. Dregen a 40 fok és a 90 százalékos páratartalom ellenére is esőkabátban – ez nem tetteti, hanem tényleg ilyen –, Nicke a gengszterfilmek szeszcsempészeit idéző sapkában, a zömmel nyugat-európaiakból álló közönség pedig eufóriában nyomul, kívülről tudják a szövegeket, óriási az ereszdelahajam-hangulat. Borg torkával mintha nem lenne rendben minden, de bánja a fene, a pofátlan rövidséget leszámítva tulajdonképpen hibátlan a műsor. És azért a Degenerated alatt elvigyorodik a néző, hogy ma már követségekre is meghívnak ilyen típusú figurákat.