Ha megkérdeznénk a nézőktől, hogy szerintük milyen történetet mesélt el a The Beat in the Dark című produkció, valószínűleg sokan csak hebegnének, és nem lenne két ember, aki ugyanazt mondja. De kit érdekel, hogy miről szól egy előadás, ha valami olyat lát az ember, amit még azelőtt soha? Színházi programok között az idei Sziget legnagyobb durranása a barcelonai La Fura dels Baus, amely most ünnepli 30 éves fennállását, és egy külön a Szigetre tervezett show-val ejti minden este ámulatba a közönséget.

Gigantikus víziók elevenednek meg, füst gomolyog, fények villódznak a Szigeten a domb előtti fákkal körülvett réten, mindezek mellé teátrális zene társul. A hatáskeltés ilyen megalomán és professzionális formája szinte leteríti az embert, különösen, ha előtte megnézte a merőben más eszközökkel operáló Klezmer Cirkuszt is a Vurstli kis sátrában, amely szintén minden nap látható szerdától vasárnapig. Barátságos, emberközeli, nosztalgikus hangulatú előadás, amiben van sok csiklandozóan vidám klezmer zene, még több zöldség, bohóckodás, zsonglőrködés, komikus sztriptíz és akrobatika. Egy előadás, ahol minden gesztus és grimasz fontos, és, ahol még arra is fel kell készülni, hogy a nézőből egyszer csak szereplő válik.



A Klezmer Cirkusz után, este 11-kor kezdődő spanyol produkcióban már kevésbé számítanak olyan apróságok, mint a szereplők arcjátéka. A nagy egész, az összhatás az, ami lenyűgözi az embert, már ha egyáltalán a nagy térben felfedezi, hogy éppen hol zajlik az előadás.

Azt, hogy elkezdődött sokáig csak a füst, a lüktető, sejtelmes zene és a környező fák lombjára vetített ábrák - rohanó vadállatok, éles fogakkal teli szájak, piros szemek - jelzik. Az emberek tanácstalanul tekergetik a nyakukat, hogy lássák, mi az, amit látni kell. Bár a földön, velünk, nézőkkel egy szinten is zajlanak események, amelyeket valóban csak akkor lát jól az ember, ha sikeresen lavíroz a tömegben; később kiderül, kár aggódni amiatt, hogy bármiről is lemaradunk: az igazán fontos látnivalók olyan nagyok és olyan magasan vannak, hogy nem lehet nem észrevenni őket.
A cselekmény egyik helyszíne a rét közepén álló, több emelet magas torony, ahol főleg termékenységi, vagy megtisztulási szertartásokat idéző jelenetek játszódnak. Fehér ruhás nőket, férfiakat locsolnak, öltöztetnek, vetkőztetnek és itt zajlik annak az emberpárnak a násza is, akik egy darun függve "repülnek be" a toronyba. A rituálék alatt elhangzó zenékben gyakorta magyar népzenei motívumok fedezhetők fel és magyar szavak üthetik meg a fülünket akkor is, amikor a toronyban vetített lángnyelvektől körülvéve, ezüstösen csillogó, fekete ruhát és hatalmas fejéket viselő női alak énekelni kezd. A spanyol társulat által erre a szerepre kiválasztott Bíró Eszterről azt gondolnám, hogy ő valamiféle éjkirálynő, de az előadással kapcsolatos hírekből kiderül, hogy ő az Erdő Boszorkánya. Végül is, mivel a történet fonalát nem egyszerű megtalálni, a pontos titulus mindegy is. A lényeg, hogy az énekes a dolgát jól végzi: kisugárzása tekintélyt parancsoló és királynői, a hangja pedig megbabonáz.

Rajta kívül még hatvan magyar önkéntes is van a műsorban, aminek koreográfiáját állítólag külön a Sziget helyszínére találta ki a társulat. Bár a show két leglátványosabb elemét, az óriás emberek által forgatott kereket, és a hatalmas, égben lógó emberhálót már több előadásukban felhasználták, mint például ebben az Isteni színjáték történetére kreált produkcióban is.



A látványosságok méretét jelzi az is, hogy az emberhálót és az óriáskereket tartó daru is akkora volt - szám szerint 72 tonnás -, hogy hídon nem, csak hajóval lehetett a Szigetre szállítani. Amikor az egyik fa lombja mögül egyszer csak felemelkedik a hatalmas kerék, aminek tetején és belsejében is emberek egyensúlyoznak, szinte egy emberként hördül fel a nézősereg. Az ember látva, hogy a feje felett imbolygó kereket hogyan forgatják meg a benne és rajta lévő emberek, nem tudja, hogy az ő testi épségükért aggódjon, vagy a sajátjáért. Persze semmi malőr nem történik, ez a kis adrenalinfröccs pedig szerves része az élvezetnek, végül is a cirkuszban is az a kedvenc része a közönségnek, amikor háló nélkül ugrik az akrobata.


A nagyszabású előadást az emberhálós attrakció zárja. A párhuzamosan lógó huzalokon cikk-cakkban egymás alatt rögzített, fehér overálos emberek -ők az önkéntesek- bebábozódott bogárként himbálóznak összegubózva, majd kiegyenesednek, vízszintesen elfekszenek a levegőben, robotmozgást imitálnak. Végül lassan széttárják végtagjaikat, megkeresik a felettük csünggő ember lábát, összekapaszkodnak hálót alkotva testükből.


Az ünnepélyesen harsogó zene végkifejletet sejtet, de azokra is gondolva, akiknek lehet, hogy önmagában mindez nem elég hatásos, vagy nem vennék észre, hogy ez itt a katartikus befejezés, még egy röpke tűzijátékot is beiktatnak az alkotók.