Olyan erőteljes, vadul lüktető hard rockot játszik a kanadai Danko Jones nevezetű trió, mint amilyennel az AC/DC hasogatta a dobhártyákat a hetvenes évek elején, s amely a jelek szerint az évek múlásával semmit sem vesztett az élet- és ütőképességéből.
Az együttes frontembere, a saját bandájának is nevet kölcsönző kanadai Danko Jones ezt az örökséget ugyan ki szokta egészíteni a Thin Lizzy felemlegetésével, de a lényegen ez mit sem változtat. Elementáris erejű, a szokásos rock and roll univerzumban mozgó, vagyis rendíthetetlenül mámorbarát szövegekkel operáló zenéről van szó, amit hihetetlenül intenzív, punkosan agresszív színpadi jelenléttel dobnak fel a fiúk.A bennük lévő lendületet minden különösebb faxni nélkül kiadó lemezek 1999 óta tartó sora után (My Love is Bold, I’m Alive and On Fire, Born a Lion, We Sweat Blood, Sleep Is the Enemy) tavaly rukkoltak ki a Never Too Loud című albumukkal, s 2006-ban a Grammy-díjas Nick Raskulinecz-cel kezdtek közös munkába, akivel két év alatt hozták össze a 2008 februárjában megjelent új anyagukat.
Nick Raskulinecz korábban a Foo Fighters és a Velvet Revolver mellett producerkedett, s a szakma nagy mágusaként még az addigiaknál is zajosabb sikereket igyekezett kikevertetni.
A számos klipet magáénak tudó banda erőteljes személyes jelenlétét az is bizonyítja, hogy a klipjeikben vannak ugyan néha ide-oda kacskaringózó történetszálak, de a legsikerültebb részek mégis csak azok, amelyekben éppen nem történik semmi, ha csak az nem, hogy Danko Jones szétvetett lábakkal a képernyőbe bámulva kaján képpel tépi a húrokat, miközben John Calabrese nyomja a basszust, Dan Cornelius pedig püföli a bőrt.
Ennél alább valószínűleg a Szigeten sem adják, ahol a korábbi "sátrazás" után idén már a Nagyszínpad közönségének színe elé járulva adják meg a módját a tombolásnak.
Ajánlott olvasmány
Mániás papok a Szigeten