Vasárnap este egy igazi legenda lép fel a Szigeten. A leglényegesebb dolgok, amiket tudni kell a Faith No More-ról.
Gusztustalan zenészek (b-j): Billy Gould, Mike Patton, Jim
Martin, (guggolva) Mike Bordin, Roddy Bottum
ZŰRÖS TÁRSASÁG A Faith No More csaknem három évtizede, 1981-ben alakult Billy Gould basszusgitáros, Roddy Bottum billentyűs és Mike „Puffy” Bordin dobos jóvoltából, akikhez később csatlakozott a gitáros „Big Sick Ugly” Jim Martin. A legismertebb felállás csak 1988-ra állt össze: ekkor a San Francisco-i illetőségű zenekar már túl volt két nagylemezen, és némi ismertségre is szert tettek a We Care A Lot dal révén. Az első énekes, Chuck Mosley renitens, kezelhetetlen természete és erőszakossága miatt került ki a zenekarból; a többiek ezt követően állítólag egy rövid ideig még Courtney Love-val is próbáltak, de végül megállapodtak a fiatal, jóvágású Mike Pattonnál, aki mellett elsősorban az szólt, hogy hangja gyakorlatilag bármire alkalmas volt, és mániákusan vonzódott a kísérleti avantgarde zenékhez.
ÖRÖKÖS FESZÜLTSÉG A zenekaron belül a kezdetektől fogva gyakoriak voltak a feszültségek és a személyeskedések, sőt, egyes pletykák szerint az alkotás hevében a fizikai atrocitások is. Az ostor eleinte különösen Bordinon csattant gyakran, később azonban Jim Martin lett az, aki egyszemélyes frontot képezett társaival szemben a lemezfelvételek és a turnék közepette: a többieknél kevésbé művész-beállítottságú, jellegzetes kinézetű gitáros mindig is a súlyosabb, gitárcentrikusabb vonalat erőltette a Faith No More-ban, ellentétben a Gould – Bottum – Bordin tengellyel, akik a sokszínűbb, bizarrabb kísérletek hívei voltak. „Ronda zenészek gusztustalan közönségnek céltudatosan rossz zenét játszanak”, foglalta össze ars poeticájukat Gould.
A csúcson
A DOLGOK VELEJE A zenekar szekere harmadik lemezükkel, az 1989-es The Real Thinggel indult be, miután az Epic című dal befutott az MTV-n. A szakma gyorsan felfigyelt a rock, metal, pop, funk és rap elemeket teljesen egyedi és formabontó módon vegyítő ötösfogatra, és hamarosan kikiáltották őket az egyik következő ügyeletes szenzációnak. A lemez végül több mint 4 millió példányban kelt el világszerte, a Faith No More pedig ott találta magát a magazinok címlapjain és a legnagyobb fesztiválokon. A sztárság tehát megérkezett, a banda azonban underground gyökerei és hosszú klubos múltja miatt meglehetősen nehezen viselte az ezzel járó felhajtást. Mindez különösen igaz volt Mike Pattonra, akit előszeretettel találtak meg a tinédzsermagazinok is, hogy szépfiút kreáljanak belőle: az énekes éppen ezért különféle bizarr dolgokat talált ki magáról, hogy elriassza a bulvársajtót. Egyik legismertebb nyilatkozatában egyenesen azt állította, hogy rendszeresen megeszi a saját ürülékét – és volt, aki még ezt is simán elhitte.
Szőrszál a Guns N' Roses zuhanyzójában
ANGYALI MERÉNYLET Az 1992-es Angel Dust album reakció volt a mainstream áttörésre: tüskés, barátságtalan és abszolút non-kommersz anyag, amiről hiányoztak a könnyedebb témák. A lemez iszonyatos feszültségek közepette készült el, Jim Martin ugyanis nehezményezte, hogy ötleteinek nagyrészét simán kihajították a kukába. A kísérletezős, összetett és mély, elborult dalok között nem volt igazi sláger, így aztán az Egyesült Államokban csak visszafogottabb reakciók kísérték az Angel Dust megjelenését, a világ többi táján azonban a zenekar még meg is fejelte vele a The Real Thing eredményeit. Különösen igaz volt ez Európára, ahol a legnépszerűbb rockzenekarok közé kerültek a Midlife Crisis, a Caffeine, a Land Of Sunshine és a többi remekbe szabott szerzemény révén. A lemez megjelenését követően a csapat a Guns N’ Roses stadionturnéján találta magát előzenekarként, bár egy pillanatig sem titkolták, hogy elég kevés értelmét látják a dolognak. Billy Gould: „A Guns N’ Roses-zal turnézni kicsit olyan, mint Michael Jacksonnal turnézni. Bár azt hiszem, Michael Jacksont többet láttam ezen a turnén, mint Axl Rose-t.” Mike Patton: „Körülbelül olyanok vagyunk itt, mint egy szőrszál a Guns N’ Roses zuhanyzójában.” Szintén a Faith No More volt a nyitózenekar a Guns N’ Roses és a Metallica közös amerikai turnéján 1992-ben, miután az elsőként kiszemelt Nirvana hallani sem akart a dologról. A Metallicával egyébként is szoros szálak fűzték őket össze a közös illetőség, illetve Jim Martin miatt, aki középiskolás korában együtt zenélt a másik csapat tragikusan elhunyt basszusgitárosával, Cliff Burtonnel. Az Angel Dust végül több mint 3 millió példányban kelt el világszerte, nem kis mértékben az Easy című The Commodores-dal feldolgozásának köszönhetően.
BLACK SABBATH ÉS TRANSZVESZTITA KURVÁK A Faith No More életében két feldolgozásdal is kulcsszerepet játszott. Az egyik a Black Sabbath War Pigs-e volt, ami a The Real Thing CD-változatán kapott helyet, de hosszú évek óta játszották élőben, a másik pedig a The Commodores szirupos lírája, az Easy, ami az Angel Dust lemezen látott napvilágot. Billy Gould: „A War Pigs-et azért kezdtük el játszani, hogy kiakasszuk azokat a sznob alternatív köröket, ahonnan az első rajongóink kikerültek. Azokban a körökben, ahol mozogtunk akkoriban, egy Black Sabbath feldolgozás óriási kihívásnak számított, akárcsak a Van Halen Jumpja, amit szintén nyomtunk a korai időkben. Az Easy bizonyos szempontból fontos volt nekünk, mert ezzel próbáltuk meg ellensúlyozni a War Pigs-et. Ez még a The Real Thing áttörése előtt volt. Akkoriban nagyon komoly esélyünk volt arra, hogy mindenki a War Pigs alapján azonosítja majd be a bandát. Ha nem játszottuk el, mindenki háborogni kezdett, és ezért egyszerűen feltettük az Easyt egy kislemez B-oldalára, hogy megmutassuk egy másik, még ismeretlen arcunkat is. Azt ugyanis semmiképpen sem akartuk, hogy egy szimpla rockbandának tartsanak bennünket egy jóképű énekessel: Mike-ból akkoriban próbáltak meg éppen tinisztárt faragni az Epic nóta áttörését követően, és ebből a szerepből sem ő, sem a zenekar nem kért. A kiadó viszont ráharapott az Easy-re, és minden tiltakozásunk ellenére fel kellett raknunk az Angel Dustra, aztán kiadták maxin is. A dal hatalmas sikere rengeteget ártott nekünk. Az volt a szerencse, hogy a klipet a mi elképzeléseink szerint készíthettük el, így az legalább annyira bizarr lett azokkal a transzvesztita kurvákkal, amennyire csak lehetett. Ha a kiadón múlt volna a dolog, akkor olyan nyálas, gennyes klipet készíttettek volna a dalhoz, hogy azóta is csak attól hánynánk!”
A TÖKTERMELŐ Az Angel Dust turnéit követően megtörtént a régóta várható esemény: a zenekar évek hosszas gyűlölködését és nézeteltéréseit követően megvált Jim Martintól. Billy Gould: „Jim maga volt Mr. Heavy Metal. Képes volt úgy kisétálni 50 ezer ember elé egy-egy fesztiválon, hogy ’Sziasztok! Azért jöttünk, hogy megdugjuk a nőiteket!’, és még csodálkozott is, hogy mi ezen nem szórakoztunk jól! Sosem illett közénk igazán. Ugyan elküldtük neki a friss ötleteket, de értékelhetetlen gitártémákat kreált az új dalokhoz.” Chuck Mosely: „Jim Martin kirúgása még nagyobb baromság volt tőlük, mint amikor engem rúgtak ki. Ő adott arcot a zenekarnak, miatta volt mindig valami vibrálás a levegőben.” Martin később úgy látta, hogy ha a felek kicsit konstruktívabban állnak a helyzethez, egészen másképp is alakulhattak volna a dolgok, erre azonban az adott körülmények között nem volt mód, ő ugyanis éppen édesapja halála miatt gyászolt, és esze ágában sem volt a zenekar ügyes-bajos dolgaival törődni. Az első Martin nélkül felvett Faith No More felvétel az Another Body Murdered volt a Judgment Night filmzenealbumon, melyet a csapat a kétmázsás szamoai rapperekből álló Boo-Ya T.R.I.B.E.-bal közösen rögzített. Martin egy ideig még kísérletezett egy új zenekarral, de aztán feladta, és töktermelőnek állt: jelenleg ő a világon valaha termesztett 235. leghatalmasabb sütőtökjének gazdája, mely több mint fél tonnát nyomott.
CSENDESEBB FOLYTATÁS A Faith No More sokáig nem találta meg Jim Martin utódját, így a következő lemez, az 1995-ös King For A Day… Fool For A Lifetime egy beugró emberrel, Trey Spruance-szel készült. A lemez nélkülözte két elődjének vad, határokat nem ismerő kreativitását, de a dalok színvonalába most sem lehetett belekötni, így aztán Európa ismét a lábuk elé borult. Amerikában ekkor már kevés babér termett a csapatnak. A személyi problémák továbbra sem szűntek meg, Spruance helyére először Dean Menta került, majd rövidesen ő is távozott. Mike Patton: „A gitárosok a legtöbbször igen extrovertált fickók, a Faith No More pedig nem a virtuóz szólókról, villongásokról szól. A gitártémáink pofonegyszerűek, akár én is lejátszhatnám őket, hiszen a legtöbbször egy ujj is elég hozzájuk. A nótáink zöme a dobokra és a basszusgitárra épül, esetleg a billentyűk a dominánsak. A gitár csupán színező szerepet tölt be, ritmusokat tesz hozzá a zenéhez, ez pedig egy átlagos rockgitáros számára elfogadhatatlan.” A lemez több mint 1,5 millió példányban kelt el világszerte, de a következő körnek ismét gitáros nélkül kellett nekivágniuk. Végül egy régi ismerős, a teljesen civil kinézetű Jon Hudson lett a megfejtés, ő játszotta fel a zenekar utolsó stúdióalbumát, az 1997-es Album Of The Yeart. Az elődjénél elszállósabb lemez kevés újdonságot rejtett, szakmai fogadtatása is vegyes volt, a közönség azonban ismét rohant érte a boltba.
A VÉG Habár a Faith No More feloszlásáról a ’90-es évek eleje óta évről évre felreppentek a pletykák, a dolog csak 1998 elején vált valósággá. Billy Gould: „15 hosszú és gyümölcsöző év után úgy döntöttünk, végre pontot teszünk a találgatásokra, melyek a feloszlásunkról szólnak – és feloszlunk. Közös döntés született, egyikünk sem fog a másikra mutogatni, hogy ki kezdte. A feloszlás után minden tag a saját projektjeivel foglalkozhat tovább.” A zenekar a továbbiakban nem nagyon kommentálta a történteket, látszólag mindenki elégedetten gondozta a saját ügyeit. Billy Gould több kisebb formációban is zenélt – ezek közül a Brujeria nevű mexikói death metal zenekar egy korai verziója a legismertebb, akik egyébként idén szintén felléptek a Szigeten –, Roddy Bottum Imperial Teen nevű projektjében folytatta, Mike Bordin pedig Ozzy Osbourne csapatának oszlopos tagjaként biztosította magának a biztos jövedelmet. Mike Patton számos különböző lemezen és alakulatban hallatta páratlan hangját, ám – jellemző módon – ezek közül csak kevés volt a Faith No More átlagos híveinek kedvére való: az énekes elsősorban extrémitások iránti vágyait élte ki ezekben az években, de olyan speciális feladatokat is vállalt, mint például a Legenda vagyok film zombijainak üvöltő szinkronhangja.
A VISSZATÉRÉS A zenekar tagjai az évek során sosem zárták ki, hogy egyszer majd újra közösen zenéljenek, egyszerűen csak elintézték annyival az ezt firtató kérdéseket, hogy a dolog jelenleg éppen nem aktuális. Az első aktuális hírek 2008 őszén rebbentek fel egy esetleges újjáalakulásról, de egészen idén februárig kellett várni a hivatalos megerősítésre. Ekkor várt nyilvánvalóvá az is, hogy sokak reményeivel ellentétben Jim Martin nem vesz részt a turnén, a hathúros hangszert az utolsó felállásból ismert Hudson pengeti. És hogy lesz-e új album? Ez az, amit még nem lehet tudni. Interjúkat pedig nem igazán adnak.
MAGYARORSZÁG A Faith No More eddig négyszer játszott Magyarországon: 1992 tavaszán a Guns N’ Roses előtt és a Soundgarden után a Népstadionban, 1993-ban és 1995-ben önállóan a Petőfi Csarnokban, 1997-ben pedig szintén a Szigeten. Az időpont ezúttal 21.30, Nagyszínpad. A zenekar többé-kevésbé best of válogatást játszik – egy lehetségeset a sok közül – , és az eddig látott részletek alapján óriási formában vannak. Aki jót akar magának, nem hagyja ki őket – ki tudja, lesz-e még rá alkalmunk.
