Hogy Mike Patton ön- és közveszélyes, azt eddig is tudtuk, a Sziget Nagyszínpadának 2009-es programját záró Faith No More koncert pedig megmutatta, hogy nem is nagyon öregszik.

A Faith No More utoljára 1997-ben játszott Magyarországon, méghozzá ugyanezen a színpadon, így aztán nem csoda, hogy nagy érdeklődés előzte meg a koncertet, bár mintha az alaposan bebálnásodott Dexter Holland vezette Offspring dögunalmas fellépését kicsit többen nézték volna. Mindegy.

A Faith No More tagsága öltönyben vonul ki a színpadra, kivéve a rasztás Mike Bordint és persze Mike Pattont, aki piros felöltővel kombinált érdekes öltözékben, bizarr fokosra támaszkodva sétál ki a deszkákra. (Lábjegyzet: a zenekar már Bécsből jelzett a hazai szervezőknek, hogy Patton valahol elhagyta obligát sétapálcáját, ami nélkül nem szívesen lép színpadra, így aztán egyenesen Novák Péter gyűjteményéből szervíroztak neki egy hosszú tőrt is rejtő, eredeti török példányt. Az énekes végül sajnos nem ezt választotta.) A több mint egy évtized után egymásra talált San Francisco-i ötös köztudottan világéletében vonzódott az esztrádhoz, így aztán semmi meglepő nincs abban, hogy a Reunited feldolgozással nyitnak, de aztán rögtön jön a From Out Of Nowhere – Land Of Sunshine – Caffeine hármas, így aztán mondhatni, alaposan belecsapnak.
Habár a Bordin – Gould – Bottum trióra sem lehet azt mondani, hogy jellegtelen figurák lennének (ellentétben a gitáros Jon Hudsonnal), az első perctől fogva egyértelmű, hogy Mike Pattonon kívül itt a világon senki sem rúghat labdába. A hangját tökéletesen konzerváló, tényleg megdöbbentően jól éneklő frontember a színpadi szórakoztatók azon egyre ritkuló körébe tartozik, akiknél tényleg akármi akármikor benne van a pakliban: ha úgy tartja kedve, simán a tufa tekintetű inkálos nyakába mászik, és kilovagol az elválasztó árokba, ha valami éppen nem működik, szívbaj nélkül szétveri a mikrofonállványára erősített kapcsolótáblát, aminek aztán utána még 20 percig szedegeti a darabjait, miközben tökéletesen énekli/üvölti/acsarogja a klasszikus dalokat, gondolkodás nélkül a fejére húzza a színpadra felhajított piros bugyit, hergeli az őt vevő operatőrt, és így tovább.

Maga a zenekar egyébként láthatóan élvezi, hogy ismét együtt vannak, Billy és Roddy nagyokat vigyorognak, előbbi érdeklődve szemléli Patton mozdulatait, nyilván ők sem képesek előre kiszámítani, mit csinál majd az énekes a következő pillanatban. A zene pedig, nos, igen, ezek a dalok nyilván hibátlanok, bár az Evidence-t talán egy kicsit túl hamar elsütik. Ez a bárzenés lassulás otthon tökéletes, de egy 50 ezres fesztiválbulira annyira nem való, az Easyről már nem is beszélve, de azt nyilván muszáj játszaniuk, hiszen különben kitörne a forradalom. A program ezt leszámítva egyébként remekbeszabott, a Surprise! You’re Dead zúzása még meg is lepi a gyanútlan nézőt, Patton meg már csak a színpadi jelenlétével eladná a világ legértékelhetetlenebb zenéjét is, így aztán panaszra aligha lehet oka bárkinek is. Amikor pedig az énekes a vége felé lazán kiszedi a színpadra hajított tornacsuka fűzőjét, majd eltünteti azt a szájában, az ember tényleg nem tud mit lépni. Legfeljebb sajnálja, hogy a tőrt rejtő sétapálcát nem vette igénybe, biztos abból is kisült volna valami érdekes...

Méltó fesztiválzárás volt ez a koncert egy láthatóan ismét ereje teljében lévő zenekartól, remélhetőleg egy ennél emberibb léptékű helyre is visszahozzák őket hamarosan.