Két robotizált prosti, egy technorajongó egyetemista, egy strici és egy jövőből jött lány. Nem valami "Zs" kategóriás sci-fi szereplőiről van szó, hanem egy kortárs japán társulat előadásában szereplő karakterekről. Az Európában turnézó Fai Fai együttes díjnyertes, My name is I love you című produkcióját a Szkénében láthatta a közönség.

A Fai Fai fiatal csapata az áporodott színházi hagyomány helyett keresett egy olyan kifejezésformát, ami alkalmas arra, hogy arról a világról beszéljenek, amiben ők élnek. A My name is I love you kevés díszlettel, annál is kevesebb kellékkel dolgoznak, mozgásuk hol pantomimes, hol robotszerű, hol gyerekesen kiforratlan, gesztusaik eltúlzottak, hangjuk eltorzított, és igazából nem is az ő hangjuk. Az összes szereplőnek a díszlet szélén ücsörgő, mikrofonba beszélő Nagy Olga kölcsönzi a hangját. Tagoltan, kifejezéstelenül olvassa fel papírról a dialógusokat, hangját számítógéppel eltorzítva halljuk. Ahány szereplő van, annyiféle torz, fémes hangon szólal meg. A szereplők így nem beszélnek, más beszél helyettük, ők pedig, mintha egy kívülről jövő utasításnak megfelelően cselekednének; gesztusaikkal, mozgásukkal leképezik a dialógusok tartalmát, megjelenítik az elmondottak által keltett érzelmeket. Az összes szereplő olyan, mintha egy központilag irányított lény lenne, szerepük szerint csak ketten robotok, de mindannyian olyanok, mintha programozott droidok lennének.

A Fai Fai azon mottó jegyében táncol és játszik egy Tokió nevű megapoliszban, mely telis-tele van irodistákkal, varjakkal és hányadékkal, hogy 'mi globálisak vagyunk, elgondolkozunk a dolgokon, felelősséget érzünk szűkebb környezetünk iránt" - vallja magáról a társulat.

A My Name is I love you-ban a szeretetről, a szerelemről és a szexualitásról gondolkodnak, ha nem is nagyon eredetien, de gondolataikat eredeti formában tálalva. A cselekmény helyszíne ebben az előadásban is Tokió, azon belül pedig egy Shibuya nevű tér, ahol van egy Hachiko nevű kutyaszobor, ami nagyon népszerű találkozóhely a fiatalok körében. Hachiko arról volt híres - mondja el a társulat egyik tagja bevezetőjében -, hogy még azután is várta gazdáját, hogy az meghalt. Az előadás, amely pénzért vásárolt, beteljesületlen, vagy ideig-óráig tartó szerelmekről szól, itt a rendíthetetlen hűség szobránál zajlik. Egy olyan világban vagyunk, ahol a robot fellázad sorsa ellen és érzelmekre vágyik, az ember pedig arra, hogy géppel szeretkezzen, amúgy pedig rosszul van az emberi test látványától, érintésétől, még saját testétől is undorodik. Az előadás szerint a jelenben az öltözködés, a divat számít és a lényeket csupán a gépies szex köti össze, viszont a jövőből jött lánytól megtudjuk, hogy az ő korában már nem hordanak ruhát az emberek, de a szexualitás is eltűnt a világból.

A jelennel és a jövővel kapcsolatos sötét vízióit a Fai Fai sok humorral, játékossággal festi elénk, a látványban nincs semmi, ami durva, obszcén, vagy nehezen emészthető lenne. Ha az előadás nyelve nem angol, hanem japán lenne, s így nem érteném a szöveget, azt hinném, hogy egy vidám, táncos betétekkel tarkított gyerekelőadást látok. Az improvizációk során kialakított produkcióban gyakran elcsúsznak az arányok. Bár az előadás tele van váratlan ötletekkel - például, amikor a szexrobotokat árusító szereplő a "Yes we can" feliratú pólóját hirtelen felrántja és a pólója belsejére nyomtatott Obama arcképet a fejére húzva beszél tovább -, némelyik jelenet túl hosszúra nyúlik és öncélú bohóckodásnak tűnik, azt az érzetet keltve a nézőben, hogy nem egy európai turnéra indult, elismert kortárs társulat díjnyertes előadását látja, hanem egy nemrég verbuválódott egyetemi színjátszókör próbáját.

A My name is I love you-ban a legemlékezetesebb a Techno nevű figurát alakító színész, Shiro Amano fantasztikusan kifejező arcjátéka és elképesztő mozgása. A körülbelül 40 kilós, apró csontú, sápadt, talpig feketébe öltöztetett színész arca gyakran olyan, mint egy kabuki maszk, testét pedig úgy használja, mintha marionett báb lenne, amelynek minden porcikáját külön lehet mozdítani.

A legfelejthetőbb momentum az előadás vége, amely a társadalmi, értékrendbeli problémákra érzékeny fiatal csapat groteszk, ironikus előadását egy közhelyesen giccses slusszpoénnal zárja le. A Soft névre hallgató robotprostit leszámítva minden szereplő sorsa elrendeződik. A színpadon közepén álló, félig ember-félig robot szexgép - Rino Daidoji - kétségbeesve keres valakit, aki szerelemből szeretné őt, ekkor a közönség soraiból kisfiú szalad be a színpadra és lelkesen mesél a narrátor Nagy Olgának, majd -a szeretetéhes szexgépet a színpadon magára hagyva- kisétálnak a színpadról, miközben pajkosan duruzsolva megbeszélik, mit néznek majd meg közösen a moziban.