Tíz éve várjuk, most végre bemutatták. Megérte várni rá. A Becstelen Brigantykkal Quentin Tarantinonak megint sikerült meglepni rajongóit. Lazán újraírta a második világháború történelmét, de megbocsátjuk neki, hiszen így sokkal viccesebb. Ne szokványos háborús filmre készüljön, aki jegyet vált a mozira. Tarantinót sokkal jobban érdekli a filmművészet, mint a történelem. Alternatív univerzumában a titkos fegyver, amellyel meg lehet állítani a nácik bestiális mészárlását, nem más, mint maga a mozi.

Az utolsó jelenetben, amikor Brad Pitt a nácikat skalpoló Brigantyk vezetőjének, Aldo Raine hadnagynak a szerepében, sajátos büntetési módszere szerint horogkeresztet karcol a kezei közt ficánkoló főgonosz homlokára, munkája befejeztével közli társával, hogy úgy látja, ez a horogkereszt olyan jól sikerült, hogy talán ez élete mesterműve.

A vicces az, hogy a film címében is szereplő hősök, a Brigantyk végül elbaltázzák vállalkozásukat, az, hogy az eltervezett nagy nácimészárlás kudarcba fullad-e, vagy nem, egyáltalán nem rajtuk múlik. De az utolsó jelenetben mégis az Apacs becenévre hallgató Aldo vigyorog bele a kamerába megállapítva: ez élete mesterműve. Önelégült mondata, mintha Tarantino félig komoly, félig ironikus kiszólása is lenne egyben. "Tíz éve agyalok ezen, összehoztam, megcsináltam, erre varrjatok gombot!"

Akár Aldo hadnagy, Tarantino is, ha úgy vesszük, más tollaival ékeskedik, hisz szinte minden snitt, zene, beállítás, betűtípus vagy szereplőnév egy-egy másik filmre, vagy filmstílusra utal. Igaz, a filmes hagyományok újraértelmezését, a filmes klisék tisztelettel teli kifigurázását talán senki nem csinálja nála jobban, és az utalásrendszer és műfaji katyvasz eredménye egy hamisíthatatlan Tarantino-stílus.

A Becstelen Brigantykban a cselekmény egyik legfontosabb helyszíne egy párizsi mozi, de ezen kívül is még rengeteg - a szokásosnál is több - filmes utalással találkozunk. Kezdve azzal, hogy a film szándékosan helytelenül írt címe Enzo G. Castelliari olasz rendező 1978-as háborús mozijára az Inglorious Bastards-ra utal.

Az első másodpercek után, a főcím tipográfiáját nézve, világossá válik, hogy a háborús filmek mellett a másik fő filmes műfaj, ami rányomja a bélyegét a Becstelen Brigantykra, az a western. A főcím után az első, amit látunk a "Once upon a time..." felirat (egyszer volt, hol nem volt), ami egyértelműen utal Sergio Leone klasszikusának a Volt egyszer egy vadnyugatnak az angol címére (Once upon a time in the west). Az ezt követő jelenetek alatt az 1966-os The big Gundown című filmben elhangzó, westernesített Für Elise dallam hallható, ami Ennio Morricone leleménye. Későbbiekben is számos Morricone szerzeményt, és más spagetti westernhez készült zenét hallhatunk, ami állandósítja a vadnyugati fílinget. Nem beszélve a lassított, klasszikus párbaj jeleneteket mímelő képsorokról, vagy a Clint Eastwoodot is megszégyenítő, hátborzongatóan higgadt és szűkszavú hős, Hugo Stiglitz felbukkanásáról.

Ugyancsak hemzseg a film a hitleri németországi filmgyártását megidéző képi és zenei utalásoktól, ezek közül a legnyilvánvalóbb a film a filmben: A német propagandafilmek stílusában készült A nemzet büszkesége című alkotás, amelyet a történet szerint maga Göbbels rendezett egy Frederick Zoller (Daniel Brühl) nevű német hősről, annak főszereplésével.
(A filmet valójában a Becstelen Briganthykban a nácikat baseball ütővel agyonverő Donny Donowitzot alakító Eli Roth rendezte.) Aki jól figyel, az egy valódi továbbképzésben részesülhet a Harmadik Birodalom német filmiparával kapcsolatban, hiszen lépten-nyomon felbukkannak olyan nevek a korszakból, mint Leni Riefenstahl, Georg Wilhelm Pabst, Emil Jannings, Lilian Harvey. A britekkel titokban összejátszó, ünnepelt német színésznő, a Diane Kruger által játszott Bridget von Hammersmark karakterét is többek között a német film nagy dívái - pl. Marlene Dietrich, Zarah Leander - ihlették (, de Tarantino e szerep kapcsán említette, hogy a negyvenes években Ilona Massey néven híressé vált, Nagykőrösről származó Hajmássy Ilona is nagy hatást gyakorolt rá).

A moziban találkozhatunk a cselekményhez csak lazán kapcsolódó vicces, filmtörténeti ismeretterjesztő részekkel is, mint például a nitrátos film gyúlékonyságáról szóló tanító filmecske, de az sem semmi, amikor a náci vezérkar legyilkolását megcélzó Kino hadművelettel kapcsolatos megbeszélés során Winston Churchill (Rod Taylor háromperces szerepe) arról értekezik a filmkritikusból kettős ügynökké lett Archie Hickox-szal, hogy vajon a német filmipart kezében tartó Göbbels a zsidó filmmogulok közül inkább az MGM-alapító Louis B. Mayerhez, vagy a többek között Ingrid Bergmant és Hitchcockot is Hollywoodba csábító, David O. Selznickkel vethető össze. Tarantino egyébként azért adta a brit kettős ügynöknek a Hickox nevet, hogy ezzel is tisztelegjen az előtt a Douglas Hickox előtt, akinek az 1979-es Zulu Dawn című háborús filmjéből ehhez a filmjéhez szintén kölcsönvesz zenei betéteket.

Még számos szereplő neve tisztelgés a mozi Tarantino számára fontos -az átlagos mozinéző számára azonban jó részt ismeretlen- alakjai előtt, de ezek felsorolásába most nem kezdenék bele. Ezektől a rejtett utalásoktól ugyan még érdekesebb lesz a film, de nem ezektől lesz jó.

Bár a 153 perces moziban Tarantinóhoz képest - de még egy szokásos háborús filmhez képest is - meglepően kevés a vér és az akció, és a szokásosnál is több a párbeszéd, a film cseppet sem tűnik unalmasnak, vagy hosszúnak. Ez részben annak is köszönhető, hogy mint több más Tarantino-film, ez is fejezetekre van osztva. És bár a kronológiát most nem borítja fel a rendező, az öt, egyenként is nagyon kerek, pontosan szerkesztett rész (Egyszer volt, hol nem volt egy nácilepte Franciaország, Becstelen Briganthyk, Egy német est Párizsban, Kino hadművelet, Az óriás arc bosszúja) szálai komótosan fonódnak össze, így végig van min agyalni. Idő is van bőven az agyalásra, valós akciók és kergetőzések helyett asztal melletti beszélgetések során lezajló macska-egér játékokkal van tele a film. E filmjével Tarantino ismét bizonyítja, hogy a szószátyár színészek is tudnak feszültséget teremteni. Főleg, ha olyan jól vannak kiválasztva a szerepekre, mint ebben a filmben is.

Filmjében egyetlen igazi celeb van: Brad Pitt. A többi színész a szélesebb közönség előtt kevésbé ismert, egyáltalán nem ismert, vagy csak szimplán elkönyvelték tucatszínésznek, mint Til Schweigertet, vagy a Rex felügyelőből ismert Gedeon Brukhardtot. Bár a mókás akcentusú Aldo szerepében Brad Pitt is kitesz magáért - nagyjából ahányszor megszólal, annyiszor kerülgeti az embert a röhögőgörcs -, számomra nem ő a film legnagyobb sztárja.

Erre a posztra két színészt is felterjesztenék: egyikük a bosszúálló lány - Tarantino-filmekben visszatérő - karakterét játszó Mélanie Laurent. Laurent bámulatosan alakítja a Zsidóvadász, Hans Landa által lemészárolt Dreyfus család egyetlen életbenmaradt tagját, a párizsi mozitulajdonossá vált Shosanna Dreyfust, aki nitrátos filmgyűjteményét titkos fegyverként használva veszi fel a harcot a Harmadik Birodalommal. Elszánt, cinikus és flegma, ugyanakkor törékeny és vonzó nő, aki családtagjai gyilkosával egy asztalnál ülve bólogató jókislányként, mosolyogva eszi a habos rétest, majd, amint az elhagyja a szobát, kitör belőle a zokogás. Felejthetetlen a jelenet, amint a végső leszámolásra készülve, olyan mozdulatokkal sminkeli magát, akár egy harcba induló törzsi harcos, még megigazítja ajkán a rúzst, de lelki szemei előtt már a lángokban álló mozit látja. És e közben David Bowie azt énekli, hogy "I've been putting out fire with gasoline" (Az 1982-es Párducember című film főcímdala).



Bár Mélanie Laurent játékába nem lehet belekötni, a Becstelen Brigantyk sztárja cím birtokosa minden kétséget kizáróan a Zsidóvadász Hans Landát alakító Christoph Waltz, aki attól a pillanattól kezdve megkaparintja magának a filmet, ahogy megjelenik a vásznon. Minden gesztusa, pillantása, kacagása, hangsúlya a helyén van és tovább árnyalja hajszálpontosan körberajzolt karakterét. Olyan jól játssza a teljesen amorális manipulátort, hogy a néző azon veszi észre magát, hogy maga is szinte élvezkedik, amikor a sátáni SS-tisztet látja ármánykodni.

Ahogy Hans Landa figurája, úgy az összes többi szereplő is olyan, mint önmaga karikatúrája. Aki képes leforgatni történelmi hitelességet szinte teljes egészében nélkülöző második világháborús filmet, az megteheti azt is, hogy viccet csinál saját filmje karaktereiből is. Az alap, hogy Tarantino a németeket sauer krautot és wiener schnitzelt zabáló bohócokként állítja be, akiket egy pszichopata törpediktátor irányít - bár Frederick Zollerről kiderül, hogy hiába egy tömeggyilkos, azért nagyjából helyén van a szíve. De Tarantino nemcsak a németeket figurázza ki, ugyanígy megkapják a magukét a britek, a franciák és az amerikaiak is, bár kétségtelen, hogy a leginkább a németek járnak pórul.

A befejezés részleteit természetesen nem árulom el, csak annyit, hogy a film végére azért Tarantino úgy is megmutatja magát, mint az erőszak és a halál művészi ábrázolásának mestere. Gyönyörű képekben öli meg hőseit. Már azokat, akik megérdemlik, a többieket meg hagyja golyózáporban vonaglani és reménytelenül nyöszörögni.

Nézze meg a Kultúrpart összeállítását a tíz legjobb háborús filmről!