Találós kérdés: kik azok, akiket a legkülönbözőbb szubkultúrák ölelnek keblükre és követelnek magukénak évek óta? Természetesen a Clutch.

A marylandi Clutch sajátos öszvér, hiszen egy azon zenekarok közül, melyeket a legszerteágazóbb stílusok hívei istenítenek: a hardcore gyökerek miatt ma is vállalhatók a súlyosabb undergroundban, rajongott ikonok a stoner vonalon, és aki ismeri őket a ’60-as-’70-es évek ősrockjának kedvelői közül, általában annak sem kell bizonygatni, mitől annyira jók. Ritka adomány az ilyen széleskörű respekt, de Neil Fallonék rászolgáltak: a korai zajosabb, tüskésebb irány után egyre foghatóbb, refrénesebb és klasszikus módon rockos irányba fordult csapat zsinórban készítette az óriási albumokat, a 2001-es Pure Rock Fury és a 2004-es Blast Tyrant közmegegyezéses klasszikusok, de még az utolsó két retrósabb-bluesosabb, sok-sok Hammond orgonával alábúgatott témát rejtő anyagban sem lehetett sok hibát találni, legfeljebb kicsit földközelibbé váltak ők is. A „kabrió Camaróval hajtunk elhagyott motelek és régóta bezárt benzinkutak között a sivatagban” feeling megmaradt.

A Strange Cousins From The Westen a Clutch visszatáncol. Nem nagyon, de egy kicsit azért mégis. Először is bizonyára könnyek között, de elbúcsúztatták az utolsó két albumon már fullos tagként szerepeltetett billentyűsüket, Mick Schauert, ami a zenei irányvonalat nem módosította alapvetően, de azért mégiscsak jelent némi különbséget. Másrészt mintha ismét több lenne a könnyebben fülbemászó, elsőre is ütős téma, mint mondjuk a 2007-es From Beale Street To Oblivion dalai között, ami azért valljuk be, nem hátrány. A Clutch egyik legnagyobb ereje ráadásul pont abban rejlik, hogy úgy képesek ragadós, fütyülhető melódiákat gyártani, hogy eközben a zene egy pillanatra sem válik kommersszé vagy áramvonalasan becsomagolt, trendi valamivé. Ezt hívják jó értelemben vett slágerességnek, és habár sokakra rásütik, valójában csak nagyon kevesek sajátja. Annyira meg tényleg alig jellemez valakit, mint a Clutchot. Arról persze mindennek ellenére sincs szó, hogy a Strange Cousins From The West felvenné a versenyt a simán az évtized egyik legjobb rocklemezének számító Blast Tyranttel, de azért eléggé rendben van.

Aki még nem soha nem hallotta őket – habár az internetes suttogó propagandának köszönhetően a zenekar ma már szerencsére a könnyűzeneileg gyötrelmes sorsot nyögő Magyarországon sem ismeretlen –, egy fajsúlyosan, iszonyú ízesen jammelő, bluesos alapokon nyugvó, porszívóhangzású rockbandát képzeljen el egy irgalmatlan erejű, mennydörgő hangszálakkal megáldott tesztoszteronágyú énekeszsenivel a fronton, és ennyi. Nyilván ha nagyon akarunk, lehet dobálózni olyan nevekkel, mint Led Zeppelin, Grand Funk Railroad és hasonlók, de túl sok értelme nincs: a Clutch saját stílussal rendelkezik, hangzásuk és zenéjük és összekeverhetetlen. Akit nem fog el valami kellemes lustaság a Struck Down leheletfinom megoldásai, az 50.000 Unstoppable Watts tempós radírozása vagy a Witchdoctor enyhén kenderillatú témázgatása hallatán, azt alighanem beoltották rock ellen, de ilyesmire azért nincs olyan nagy sansz: mint az már szóba került, a Clutch egyik nagy titka többek között az, hogy egyformán működőképesek tudnának lenni egy alsóbivalybasznádi motorosfesztivál látogatói között két helyi blues-reménység után, egy indie-fesztiválon vagy egy teletetovált, fehér atlétatrikós kopasz figurákkal telezsúfolt hardcore matinén. Igazán elhozhatnák már őket valahová a környékre is.