Csikorogva kanyarodik az ötvenkilences, megyünk a nincsből a van felé – gondolom –, pedig akkor még nem sejtem, hogy ez lesz a dal.
Mert dal az lesz, azt mindannyian sejtjük. Mind a sokezren, akik villamosra szorultunk, vagy hűtött autókba ültünk, gyalog, taxin, vagy kerékpáron érkeztünk. Elleptük a hegyet. – Mindenki oda megy – magyarázzák a rendőrök az útbaigazítást kérő vidékieknek - Mindenki.Nincsenek generációs különbségek. Szegedről, Sopronból, sőt, még Erdélyből is érkezetek diákok, csak miatta jöttek el. Úgy érezték, itt a helyük. Zavartan gyűrögetik az alélt csokrok selyempapírját. Aztán vannak őszöreg aggastyánok, rendíthetetlenül állnak a tűző napon. Középkorú filmszínészek, leendő miniszterelnökök, rendezők, operatőrök, csupa híres ember, aki most nem az. Itt most tényleg senki nem az. Csak barát.
Akadozik a liturgia, nagyven fok, a ravatalozó tetején fotósok egyensúlyoznak, kamerák kavarnak mindenütt. Azt hiszed esélyed sem lesz rá, hogy egy kicsit, csak egy kicsit búcsúzni tudj. Csak a feszengő várakozás.
Aztán jön Géza – Szervusz Tamás - mondja, és ezzel mindent felold. Felolvassa élete legjobb írását, még nevetünk is. És a szánk szélét harapjuk.
És akkor elindul a menet, és elindul a dal.
És akkor már az indiánok is…
Megyek az utcán lefelé,
nyitott kabátban hazafelé,
lehet úgy fél hét felé,
megyek a nincsből a van felé.
Cipőmben ott az üzenet,
az hajtja összes léptemet,
visznek szárnyas bokák,
minden lépésnél van tovább.
Jönnek a házak, oszlopok,
túlvagyok rajtuk, túl vagyok,
táncolok nincsből a van felé,
fél hétből megyek a hét felé.
Megyek az utcán lefelé,
viszem a nincset a van felé,
és minden hálám csak az övé,
aki ezt ígyen rendelé.
Dombos az én utcám,
csúcspontján túljutván
lejtmenet lendít meg,
szárnyasan lépkedjek.
És visszapillantva
nem látok én vissza,
mit kezdetben tettem meg,
csúcsvonal takarja.
Tovább az utcán lefelé,
jövet a nincsből a van felé,
veletek, házak, oszlopok,
veletek együtt úgy futok.
Megyek az úton lefelé,
2004 estefelé,
és ő még azt is jól rendelé,
hogy senki sem mondja, gyere bé.
2004, 2004,
itt van az év, ez az az év,
hogy semmit se adj, semmit végy,
2004 van fél hét felé.
Megyek utcámon, lefelé,
nyitott kabátban hazafalé,
megyek egy fényes ház felé,
jó lesz majd ottan hét felé.
Jó lesz a kedvem majd,
rántom az ajtókat,
bútorok ott majd bent
mind elém térdelnek,
és azt kell éreznem,
hogy célba érkeztem,
és talán lefekszem,
végre is lefekszem.
És talán lefekszem,
a földön elfekszem,
és azt kell éreznem,
nincs már mit végeznem.
Hát ilyen az utcán, lefelé,
nyitott kabátban, hazafelé,
érezve, hogy minden csak az övé,
aki ezt ígyen rendelé.