Az a szomorú és sajnálatos helyzet, hogy habár tényleg rengeteg minden múlik rajtuk, nem a névhasználati jogokon áll vagy bukik, működőképes-e valami vagy sem.

Rejtély, hogy egészen pontosan mi történhetett a Fear Factory táborban, hogy az egymásra korábban kígyót-békát és még ezeknél is csúnyábbakat kiabáló énekes, Burton C. Bell és a pornómániás nőcsábász gitáros, a gömbszerű Dino Cazares ismét egymásra találtak, most éppen korábbi társaikra, Christian Olde Wolbersre és Raymond Herrerára orrolva meg, de vélhetően itt is elszámolási-pénzügyi viták állnak a háttérben, akárcsak a hasonló esetek többségében. Ez persze nem hangzik jól, vagyis lenyilatkozni senki sem fogja, így marad a gyerekes sajtóbeli üzengetés meg a pereskedés a névhasználatért, amik persze csak egy újabb patinás név lejáratódását eredményezik. Vagyis tényleg mindenki rosszul jár velük, az érintettek és a rajongók egyaránt.

Míg a két ismét egymásra talált jó haver a háttérben arra készülnek, hogy elcsaklizzák a Fear Factory nevet korábbi társaiktól, Wolbers és Herrera szépen összehozták az Arkaea projektet a Threat Signal frontemberével, Jon Howarddal és a kanadai csapat basszusgitárosával, Pat Kavanagh-val. Ha hihetünk Christiannek és Raymondnak, az itt szereplő dalok mintegy fele a következő Fear Factory anyagra íródott, de mivel ez a vonal bizonytalan időre jegelődött, nem akarták őket tovább parkoltatni. Boldogan mondhatnánk erre, hogy hála istennek, de sajnos nem lehet, a Years In The Darkness ugyanis egy totális se íze-se bűze lemez. A legrosszabb, hogy nem is lehet értelmesen megfogalmazni, mi a gond vele, mert a stílus nem tér el vészesen az anyazenekarétól, de valahogy mégsem működik. Jellegzetes gitár-és-lábdob-együtt-zúz témákra épülő, üvöltős brutálmetal ez melodikus refrénekkel, néhol fátyolosabb, cyberpunk hangulatú futurisztikus elszállásokkal, de mivel jelenleg 2009-et írunk, még a csomagolás korszerű, urambocsá’ itt-ott kissé metalcore-os volta sem leplezi el, hogy mindent ezerszer hallottunk már abból, amit itt elővezetnek, ráadásul ugyanezektől az arcoktól is, és sokkal jobban…
Szó se róla, Herreráék tudnak zenélni és dalokat írni, vagyis húznak a tempók, Christian gitárja példás töménységgel szól, Howard pedig nemcsak dülledő szemekkel ordít, de a dallamokat is érzi. Ha a háttérben szól a lemez, el is lehet hallgatni, ám amint lepörögnek a dalok, az egészet nyomtalanul törli a memória. És ez baj. Hiányoznak az igazán kiugró dalok, a megjegyezhető, karakteres témák és refrének. Ráadásul derék Jon barátunk hangja a dallamos részeknél néha kísértetiesen olyan, mint Chester Benningtoné a Linkin Parkból, ami azért néhol elég pikáns – sőt, perverz – színezetet ad a lemeznek… A samplerek is lényegesen kisebb szerepet játszanak, mint a Fear Factoryben, pedig talán ilyesmikkel is lehetett volna egy cseppet színesíteni a végeredményen. Akadnak amúgy erősebb pillanatok (Awakening, Locust, Rise Today példának okáért), de a szürke összhatáson jelentősen sajnos ezek sem változtatnak.

Mivel a Fear Factory maga találta ki ezt a stílust, ha az ő nevük alatt jön ki az album, lehet, hogy jobban bevenné az ember gyomra, bár életre szóló szerelem akkor sem szövődne a dologból. Egy új zenekar bemutatkozásaként viszont egészen biztosan kevés egy ilyen alapjáraton pörgő, mindenféle érdekességtől mentes lemez. Bízzunk benne, hogy megjön az eszük, és egy-két éven belül könnyes szemmel borulnak egymás nyakába, nyertes vigyorral hangoztatva, mennyire jó barátok voltak mindig is, és az összes félreértésről a szemét rocksajtó meg az internet előtt küppedő megmondóemberek tehetnek...