Benedek Elek-emlékkiállítás nyílik szeptember 3-án 17 órakor a budapesti Várnegyed Galériában. A nagy mesemondó idén 150 éve született.
Karvaly Mór: Benedek Elek (1901)
Egyszer volt, hol nem volt egy nagy elhatározása: kollégiumi, liceumi évei után Budapestre költözik, hogy az itteni egyetemen bölcsészként tanuljon tovább. (1877-től 1881-ig egyetemista Pesten, utána dönt a pestre költözés és az újságíróskodás mellett…)
Épp hogy csak megmelegedett a fővárosban, becsöngetett Gyulai Pálhoz, az akkori idők legkiválóbb kritikusához, hogy bemutassa neki ritka kincsét. Sebesi Jóbbal, székelyudvarhelyi osztálytársával együtt ugyanis összegyűjtött számos erdélyi népköltészeti alkotást, s a csoda bekövetkezett: a hírneves kritikusnak olyannyira megtetszett a gyűjtemény, hogy a kor íróinak, költőinek szellemi fellegvárában, a Kisfaludy Társaságban felolvasást is tartott belőle. Talán éppen ezt: Hej, régi vár még ez a Firtos vára is! Tündérek építették, még azon melegibe, hogy az Úristen a világot megteremtette. Mikor a tengervíz lefolydogált, leszűrődött a Föld színéről, egy gyönyörűséges tündérkisasszony szállott a fellegek közül ennek a magas hegynek a tetejibe…
E siker nyomán, akárcsak egy jól végződött állásinterjú alapján, született meg a Székely tündérország – székely népmesék és mondák, Benedek Elek egyik leghíresebb kötete. A nagy mesemondó hagyatéka ki is érdemelte a tudós társaság vastapsát. A kötetekben jól megfértek egymással a népmesék és a mondák, számos tüneményes stílusban írt történet. Akárcsak a tündérek építette Bálványos vár története. A szépséges tündérasszony, és két lánya, a Maros és az Olt meséje.
Benedek Elek életében persze nem minden fordulat volt mesés fordulat. Lengyel Dénes irodalomtörténész feljegyzései szerint az írót bűntudat kínozta amiatt, hogy édesapja kénytelen volt eladni földjeik legjavát, csakhogy őt taníttathassa. Ám, miután 1882-től, tehát 23 éves korától, egymás után jelentek meg könyvei, azok jövedelméből folyamatosan vásárolta vissza az eladott birtokrészeket. Az 1894–1896 között kiadott Magyar mese- és mondavilág öt kötete már nem csak a további visszavásárlásokat tette lehetővé, hanem egy akkora ház felépítését, amelyben (ahogy ő tervezgette) a család minden tagjának jut szoba, az odaköltözéshez elég hely. Az arra járó így hát tudhatja, 1898-ban került tető alá a ház. S ma ez olvasható bejáratánál: Casa Memoriala Benedek Elek Emlékház, Kisbacon, nr. 81. Nyolc szobából áll, ezek egy részében, valamint a nagy ebédlőben és a belőle nyíló oldalszobában van az emlékkiállítás, mely 1969. május 25. óta fogadja a látogatókat.
Érdemes itt is némi történelmi kitérőt tennünk. Benedek Elek a 19. század végén, a 20. század elején ugyan élete nagy részét Budapesten töltötte, ám az ismert és elismert író, meseíró, publicista, kritikus, műfordító, tankönyvíró egyre több időt töltött Kisbaconban, sőt gyakran erdővidéki új otthonából szerkesztett lapokat. A történelem akkori forgataga elérte őt: szülőföldjére 1916-ban, az első világháború második évében, betört a román királyi hadsereg, így menekülni kényszerül Budapestre, ám onnan a trianoni békediktátum hatására (holott Kisbacon akkor éppenséggel Magyarország határain kívülre került) 1921 nyarán végleges hazatérésre szánta el magát.
Magyari Lajos erdélyi író tanúsága szerint: amikor Benedek Elek végképp hazatelepedett, kétszázezren menekültek Tündérországból. „Egy ember jött szembe velük, vállalni az otthagyott, felhagyott munkákat…”
Az emlékház immár negyven éve fogadja látogatóit, akik közül sokan itt ismerik meg Elek nagyapó hétköznapjait, azt, hogy hajnalban kelt, a ház körül, az általa megteremtett mintagazdaságban minden nap mindent rendbe tett. A látogató arról is megtudhat egyet s mást, hogy Benedek Elek hazatelepülése után mintha újjászületett volna. Hatalmas szervezőmunkába fogott, az írók és más értelmiségiek – Szentimrei Jenő, Nyírő József, Tamási Áron, Dsida Jenő és még sokan mások – egymásnak adták a kilincset. Cikkeinek se szeri, se száma, mindenkinek csak egy tanáccsal szolgál: Dolgozzatok, dolgozzatok!
Benedek Elek íróasztala
A nagy mesemondó életének egy másik, ugyancsak nem épp mesés fordulatának bemutatásához is tegyünk kis kitérőt. Kevesen tudják: huszegynéhány évesen elhatározta, politikus lesz. 1887-ben be is került az Országgyűlésbe, eleinte a Tisza-féle Szabadelvű Párt, azaz a kormánypárt soraiban ült, majd, mint alább látjuk, az Apponyi-féle Nemzeti Párthoz csatlakozott. Képviselői szűzbeszédében is mi mással foglalkozott volna, mint a gyermekirodalommal. Kemény szavakkal mondta: mennyire rossz a nyelvezetük, a gyermektankönyvek csupa rossz dolgokkal vannak teleírva. Úgy is mondhatnánk, ostorozásával vette kezdetét a magyarországi magyar nyelvű gyermekirodalom, mert ami a szívén, az a száján: megmondta, ha a kultusztárca, a képviselőtársak nem tesznek semmit, ő majd ír a gyermekeknek olvasni valót.
Parlamenti szűzbeszéde kapcsán vált ismertté a korabeli egyik élclapban, a Borsszem Jankóban megjelent karikatúra, amelyen ő székely kalapban és zekében ül képviselőtársai között, és se füle, se farka, ám nekik való történetekkel traktálja őket. A nagy mesemondó politikusi munkássága előtt már csak azért is fejet kell hajtanunk, mert egy lehetőséget sem szalasztott el, hogy kormánypártiként is szóvá tegye: milyen rossz körülmények között vannak a magyar iskolák, hogy mezitlábas gyerekeket döngölt padlójú, hideg szobákban magyarul nem tudó tanárok tanítják. S hogy Tisza Kálmán megorrolt emiatt? Elvei fontosabbak voltak, így az ellenzékhez, az Apponyi-féle Nemzeti Párthoz csatlakozott. S amikor később Apponyi kultuszminiszter lett, felkérte Elek apót a Néptanítók Lapjának szerkesztésére (1907-ben el is vállalta) – újságíróként, szerkesztőként minden betűt igénybe vett, ha a magyar nyelv, a magyar tanügy védelmében kellett fellépnie.
Benedek Elek, a politikus, a magyar, a székely nép ügyét képviselő közember fontos szerepet töltött be a 19–20. századi Magyarországon és Erdélyben. Ezzel együtt az sem vitatható: a publikum mégiscsak irodalmi, újságírói munkásságát ismeri jobban. Ami azt illeti, a számok imponálóak: egy tucat lapnak volt az alapítója és főszerkesztője. De hogy hány lapnak volt a belső munkatársa, illetve, hogy azokban pontosan hány írása jelent meg? Ennek meghatározása még tudományos műhelyek kutatási tárgya. Nincs ebben semmi meglepő, az újságíró, a publicista, a kritikák szerzője mintegy félszáz felkutatott és vele azonosított álnévet hagyott ránk, és hol vannak a még csak sejtésre okot adó álnevek elemzései? Azt viszont már tudjuk, több mint 150 lapban jelentek meg írásai. Érdekességként tegyük hozzá: a tizenkét, nevével jegyzett lap közül összesen három volt gyermekújság: az 1889-ben Pósa Lajossal együtt megindított első irodalmi értékeket felmutató Az Én Újságom, a Sebők Zsigmonddal együtt szerkesztett Jó Pajtás, és az 1922-től általa szerkesztett, s talán a legnagyobb hírnévre szert tett Cimbora.
Többsincs királyfi – Salamon király fia – útra kel, hogy a szomszéd királynak, Absolonnak megmutassa, ő az igazi vitéz, hazájának oltalmazója. Nem kell neki sem ezer katona, sem szekérszám arany és ezüst, s nem kell aranyszőrű paripa sem… Oly sokszor hallhattuk e mesét. Oly gyakran éreztük, mi vágtuk le a tizenkét fejű sárkánykutya fejeit. És nem egyszer vártuk a csodát, a vén sas szárnyából nekünk is jut egy-egy toll, hogy annak zsírcseppjeit szétdörzsölhessük tenyerünkön, s ott teremhessünk, ahol csak akarunk, s úgy írhassunk vele, hogy sohasem kell azt tintába mártanunk. (Benedek apó művét egyébként előbb adták elő színdarabként, mint ahogy megjelent nyomtatott formában. A mesejáték ősbemutatójára 1899-ben, a budapesti Vígszínházban került sor.)
Benedek Eleknek volt ilyen csoda írószerszáma. Vele írhatta meg a legidősebb fiának életutat mutató „Testamentum és hat levél” című művét, melyet 2006-ban – noha Benedek Elek református volt – a Szent István Kiadó saját kommentárral jelentette meg. Így készíthette el ifjúsági irodalmi fordításait, mint például Cooper Vörös kalózát. Így válhattak generációk emlékezetes olvasmányaivá a legkülönbözőbb népek meséinek „magyarba ültetései” – az Arany, az Ezüst, a Kék és a Piros meséskönyvek. Így teremthette meg a mintegy 150 kötetes Benedek Elek Kiskönyvtára sorozatot, melyben már megjelenhetett a pályakezdő író Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond egy-egy munkája. Így láthattak napvilágot az Apponyi kultuszminiszter felkérése írt tankönyvei, köztük a gazdasági ismétlő (ti. gyakorlatokat ismétlő) iskolai, illetve az analfabétizmus felszámolásáról szóló tankönyvek.
Élete utolsó napján a nagy székely író a ház körül nyolc órát kaszált, majd bement a hűvös házba, hogy Szentimrei Jenőnek levelet írjon. Ekkor érte a halál. Utolsó levelének utolsó szavai: „…fő, hogy dolgozzanak …” A befejezetlen mondat máig ható szavai az erdélyieknek, a kisebbségi lét minden részesének szóló intő szavak: aki dolgozik, jelen van.
Benedek Eleknek volt ilyen csoda írószerszáma. Vele írhatta meg a legidősebb fiának életutat mutató „Testamentum és hat levél” című művét, melyet 2006-ban – noha Benedek Elek református volt – a Szent István Kiadó saját kommentárral jelentette meg. Így készíthette el ifjúsági irodalmi fordításait, mint például Cooper Vörös kalózát. Így válhattak generációk emlékezetes olvasmányaivá a legkülönbözőbb népek meséinek „magyarba ültetései” – az Arany, az Ezüst, a Kék és a Piros meséskönyvek. Így teremthette meg a mintegy 150 kötetes Benedek Elek Kiskönyvtára sorozatot, melyben már megjelenhetett a pályakezdő író Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond egy-egy munkája. Így láthattak napvilágot az Apponyi kultuszminiszter felkérése írt tankönyvei, köztük a gazdasági ismétlő (ti. gyakorlatokat ismétlő) iskolai, illetve az analfabétizmus felszámolásáról szóló tankönyvek.
Élete utolsó napján a nagy székely író a ház körül nyolc órát kaszált, majd bement a hűvös házba, hogy Szentimrei Jenőnek levelet írjon. Ekkor érte a halál. Utolsó levelének utolsó szavai: „…fő, hogy dolgozzanak …” A befejezetlen mondat máig ható szavai az erdélyieknek, a kisebbségi lét minden részesének szóló intő szavak: aki dolgozik, jelen van.
(Összeállításunkhoz az Országos Széchényi Könyvtár Benedek Elek születésének 150. évfordulója alkalmából tavasszal rendezett kiállításán és a kisbaconi vendégházban tettünk időutazást. Segítségünkre volt ebben Perjámosi Sándor tudománytörténész, az OSZK munkatársa, Szabó István, a kisbaconi Benedek Elek Emlékház múzeumőre, valamint a Honismeret című újság 2000/4. száma – Cseke Péter: „Kisbaconba vezető utak” című írása.)
