Tizenévesek egy parkban, négy fiú és egy lány. „Kisded játékaik” közé tartozik a piálás, a hangoskodás, a kamerázás, a tapizás, a csókolózás, a csúfolódás, a manipuláció, a versengés, az erőszak és a „megerőszak”. Szinte gyerekek még...

Edna Mazya eredeti darabja egy hazájában, Izraelben megtörtént esetet dolgoz fel: Négy tizenhét éves fiú egy parkban megerőszakolt egy tizennégy éves lányt, a bírósági tárgyalás három évig tartott. Bár a fiatalok közt is egyre terjedő erőszak ábrázolása nem új keletű az irodalomban, színházban, a hétköznapi dialógusokban megírt dráma csak annyiban kíván túlmutatni az egyedi eseten, hogy az előadás hirtelennek tetsző vége nyitva hagyja a felelősség kérdését. 

A nagyon profin beharangozott és Trafóban megtartott főpróbán ott ült többek között a Kolibriben hasonlóan „osztályfőnöki-beszélgetős” céllal készült ’Klamm háborúja’ főszereplője, Scherer Péter is, de a Kolibriből egy a tanár-diák szerelmet feldolgozó Hübner darab, a ’Kikatt’ is járja az iskolákat, és ebben a sorban említhetnénk még a Krétakör Hamletjét, a KoMa ’Plazmáját’ is. 

A Káva Kulturális Műhely, a Kerekasztal, a Nyitott Műhely és más megalakuló drámapedagógiai műhelyek tevékenysége is bizonyítja a színházra (és) a színházzal való nevelésben rejlő lehetőségeket, amit lassan az előadásaikhoz beszélgetést, beavató előadásokat kínáló kőszínházak szintén felismerni látszanak. 

A több sikerdarabot, köztük a Csákányi Eszter és a KoMa közreműködésével fitneszterembe helyezett Fédrát jegyző Orlai Produkciós Iroda egyszerre két, nyugaton is úgymond „bevált” trendet ötvöz tehát a bemutatóval: a produkció a dokumentumszínház és a nevelési célzattal létrehozott „mobil” ifjúsági dráma ötvözete. 

Jó „vágási” technikájának és ritmusérzékének köszönhetően a rendezés puritán körülmények között is képes elmesélni a Lőkös Ildikó és a KoMa által magyarított, két idősíkot és cselekményszálat – vagyis a tárgyalás és a tárgyalt történések eseményeit váltogató – történetet. A valódi keresztnevüket használó szereplők egyrészt az eljátszott kamaszok tagjai közt fennálló hierarchia által meghatározott vonásokat és viszonrendszerük alakulását ábrázolják. 

Másrészt – ennek a játékstílusnak mintegy kontrasztjaként – kevéssé egyénített masszaként, kórusként jelenítik meg a felnőttek világát a tárgyalás során, az ilyen esetekben megosztott közvélemény két sztereotíp pólusa mentén.
A történet kulcskérdése ugyanis a lány tragédiához vezető szerepe. Mennyiben okozója ez a négy fiú esti invitácójára igent mondó, vagánynak tűnő vagy tűnni akaró tizenéves lány, aki motorra gyűjt, és pár „beavató” sör után esetleg szívesen csókolózna a bandavezérrel, míg durva verbalitással utasítja vissza a társaságban kevéssé népszerű fiú közeledését. 

A közvélemény hajlamos az áldozatban keresni a hibát, míg a médiában a másik oldal felé is elbillenhet a rekonstrukció, például ha történetesen egy harcos feminista veszi át az ügyet – persze már az utóbbi megállapítás sem mentes a leegyszerűsítő általánosítástól. 
Vagyis ez a rövid reflexió is már-már belecsúszik az erőszakkal kapcsolatos morális és össztársadalmi ingoványba – kiskorúak esetében mit is kezdjünk az erőszakos, gyakran jóvá tehetetlen cselekedetekkel; kit, hogyan vonjunk felelősségre – ahelyett, hogy a kontroverz és valóban sok hosszas beszélgetésnek helyt adó és azt meg is kívánó téma színpadon való működőképességéről ejtene néhány szót. 

A tér kihasználtsága egyszerűségével együtt maximális, és a cím játék-metaforáját többszörösen aláhúzza: a nézők által kétoldalt körülvett „játszótéren” a színes golyókkal teli gyerekmegőrző-medencében zajlanak a kihallgatások, a tárgyalás jelenetei, a felfüggeszett hinta által uralt maradék tér pedig a diákok közti interakciók helyszíne. 

A játék megélne a díszletelemek és a végig használatban lévő videókamera nélkül is. A kamerával élőben felvett és a közönség számára kivetítőn láthatóvá tett „home-video” azonban színesíti az előadást – miközben még hihetőbbé teszi: korunk egy történetéről van szó, unatkozó „átlag” fiatalokkal. Funkcióját tekintve azonban a videó egy jelentben hordoz többletjelentést az élőben látottakhoz képest, (még azt sem tudni például, hogy a felvételek előkerülnek-e bizonyítékként a tárgyalás során). 

Az erőszak feltehetően előre felvett stilizált képsora (VJ Róka alkotása) a fekete-fehér negatívot alkalmazva jól érzékelteti a lány ellenállásának kihúnyását, míg a speciális effektnek köszönhetően az eredetileg játékgolyók közé süppedő arcot sejtekre, spermiunokra emlékeztető formák lepik el, képi eszközökkel utalva a jelenetben elszabaduló ösztönökre, az aktus tényére az amúgy teljes nézőtéri sötétben. Ezek után meghökkentő a teljes fényben elhangzó utolsó párbeszéd, miszerint a megesett lány még elkísérné a víztoronyhoz az esti „kalandot” irányító hangadót, aki a darab során elhangzott párbeszédek alapján végül egyedüliként nem közösült vele. 

Valóban lesz miről beszélgetni a gyerekekkel: ki a hibás, mi-miért történt, hogyan viselkednek a felnőttek a procedúra során, milyen a szereplők kapcsolata, stb. Illetve olyasmiről is szót lehet majd ejteni, ami a darabban nem játszik szerepet, mondjuk, hogy kihez fordulhatunk/nánk az ilyen esetekben, hogyan lehet kezelni, feldolgozni az ilyen jellegű negatív tapasztalatokat, hogyan előzhetjük meg őket.
Nagyon jó moderátor kell azonban ahhoz, hogy a színház speciális eszközeire is felhívjuk a figyelmet, főleg, ha a kisegítő audiovizuális elemek nem állnak majd a rendelkezésre. A történetben nincs sok titok, lendület, rémület. Valójában egy átlag sorozat vagy videójáték több agressziót rejt, mint az egész előadás, amiben úgy tűnik, több a „tan”, mint a „színház”. 

Az előadás beharangozott kíméletlensége és a felhasznált dokumentumok, a cikkek, a pszichológus mentor által biztosított sajátosan hazai, hiteles aktualitás is inkább egy általános szinten mozognak. Ez persze nem vesz el a munka értékéből, hiszen nem az egyedi esetek, hanem az erőszak általános és mindenre, mindenkire kiterjedő jelenléte, elharapódzása az alapvető probléma.
De ezeknél a kisded játékoknál valószínűsíthetően már rég durvább játékokat játszunk...