Égbekiáltó hazugság lenne azt állítani, hogy Tony Scott új filmje bármi újdonságot rejt, de a Hajsza a föld alatt ellek ellenére is kerek, Travolta és Washington pedig brillíroznak.

Megérne egyszer egy misét, hogy mi alapján magyarítják egy-egy aktuális amerikai mozifilm címét a hazai forgalmazók: érthető, hogy A Pelham 123 elfoglalása nem lenne annyira csalogató a magyar nézők számára, de hogy a Hajsza a föld alattnál semmitmondóbb, elkoptatottabb klisécímet nehéz lett volna Tony Scott új mozijára aggatni, az is biztosnak tűnik. Még szerencse, hogy a kipróbált akciórendező (Top Gun, Beverly Hills-i zsaru II, Az utolsó cserkész stb.) most sem fogott mellé, és a végeredmény gyorsan feledteti az elbaltázott elnevezést.
Arról persze nincs szó, hogy a filmben bármi olyan történne, amit ne láthattunk volna már ezerszer a hasonszőrű terroristás-eltérítős-megmentős mozikban az elmúlt uszkve 40 évben. Már csak azért sem, mert a film Joseph Sargent 1974-es, azonos című alkotásának átformázott remake-je, amiben Walter Matthau és Robert Shaw feszültek egymásnak. Vagyis a Hajsza a föld alatt tipikus hollywoodi akciófilm, benne minden dájhárd-klisével: egy nagydumájú, agresszív figura, bizonyos Ryder (John Travolta) által vezetett ismeretlen célú különítmény eltérít egy New York-i metrószerelvényt, és bemondják a tutit, jelesül, ha egy órán belül nem kapnak 10 millió dollárt, percenként kinyírnak egy-egy utast. A forgalomirányítás mikrofonjánál ülő, egy folyamatban lévő korrupciós vizsgálat miatt éppen lefokozását töltő Walter Garber (Denzel Washington) véletlenségből keveredik kapcsolatba velük, ami aztán olyan jól összejön, hogy Ryder elhajtja a tapasztalt túsztárgyalót (John Turturro) és magát a cinikus, munkáját leplezetlenül gyűlölő polgármestert (James Gandolfini) is, és kizárólag vele hajlandó kommunikálni. Vagyis az egyébként is válságban lévő Garber iszonyatos presszió alá kerül, pláne, amikor kiderül, hogy a kalandos és kacskaringós úton megérkező pénzt is neki kell eljuttatnia a terroristákhoz, akikről egyébként hamarosan kiderül, hogy a lehető legprofánabb célkitűzések vezérlik őket.

Eddig a történet. Mivel Tony Scott – aki amúgy a bemutatásra szintén aligha szoruló Ridley öccse – filmes karrierje előtt reklámfilmeket rendezett, a gyors vágásokra épített pörgős, lényegretörő tempó, a kissé videoklipes esztétika itt is alapvető, de ezen aligha lepődik meg bárki is, aki akár egyetlen filmjét is látta. Amitől a Hajsza a föld alatt több tud lenni, mint egy újabb tizenkettő-egy-tucat terrormozi, az – deklaráltan – a két főszereplő brillírozása, amin szintén nincs miért csodálkozni: ha valaki jegyet vesz a filmre, az vélhetően úgyis miattuk teszi, hiszen a szimpla fekete-fehér-igen-nem lövöldözős akciómoziknak már elég régen leáldozott a kasszáknál. John Travoltának eleve jól állnak a negatív karakterek, és ugyan Ryder nem Castor Troy-féle karakter, akiben lubickolni lehetne, a nyaktetkós, romlott sittes szerepében még a szűk keretek ellenére is igazi jutalomjátékot produkál. Denzel Washington szintén a tőle elvárható mélységekkel hozza a megtévedt, de azért alapjában véve tisztességes kisember figuráját, aki a háta közepére sem kívánta ezt az egészet, aztán mégis megteszi, amit megkövetel tőle a haza, leiskolázva az egész töketlen bürökrata- és hatósági hadsereget.

A film veleje voltaképpen ennyi: Scott két nagyszerű színészt helyezett egy kliséhalmaz történetbe, alájuk rakta a szükséges apparátust – profi mellékszereplők, tökéletes akciójelenetek, eltalált zene stb. – és hagyta őket kibontakozni. Jól tette. Ha nem is az év nagy durranása a Hajsza a föld alatt, annyit simán megérdemel, hogy a néző elmenjen rá, és két órára lekösse magát.