Ma már nem hordanak testrefeszülős leopárdpöttyös nadrágot, de a brit UFO még így is megőrizte energiáját.

A brit UFO valamelyest az elfeledett csapatok közé tartozik. Nyilván akit érdekelnek a rockzene gyökerei, találkozott már a névvel, ha máshol nem, hát a rajongó zenészek interjúiban, akik mind-mind az olyan klasszikus albumokról tanultak gitározni, mint a Phenomenon, az Obsession vagy minden idők egyik legjobb koncertanyaga, az 1979-es Strangers In The Night. Elég illusztris a névsor, hiszen többek között például a komplett Iron Maiden és Metallica tagság tagjai is bevallottan fanatikus UFO-hívők a mai napig, de tényleg hajnalhasadtáig lehetne sorolni azokat a gitárosokat, akik tinédzserkorukban szobájuk mélyén izzadva próbálták meg leszedni Michael Schenker futamait az említett remekművekről. A csapat ennek ellenére ma már csak klubozgat a világ minden táján, és a háttérbe húzódva élik az egykori nagy nevek biztos megélhetést nyújtó, de nem sok izgalommal kecsegtető napjait.

A UFO jelenlegi felállása nem egyezik meg a legismertebb összeállítással, de mivel a klasszikus tagságot három alaparc is képviseli – Phil Mogg énekes, Pete Way basszusgitáros és Andy Parker dobos –, ostobaság lenne azon hőbörögni, hogy „ez már nem is a UFO”. Az persze kétségtelen, hogy a legsikeresebb felállás kreatív oszlopa, Michael Schenker egy néhány éves reuniont követően megint jó ideje nincs velük, a másodvonalbeli gitárhősök egyik legnevesebbike, Vinnie Moore viszont elég jól üzemel a helyén. Mással legalábbis aligha magyarázható, hogy ez már a harmadik UFO lemez, amin ő felelt a gitárokért.

Először talán kicsit öregesnek tűnik a The Visitor, egybefolyik a sok bluesos tempó, miegymás, de aztán néhány hallgatás után rá lehet érezni a lemezre. A hasonló korú alakulatokhoz hasonlóan nyilván a UFO tagjai sem váltanak már világot így hatvan körül, a dalokból azonban üvölt, hogy ma is ez az életük. Vagyis itt olyasféle kiérlelt, veretes hard rock hallható, amit leginkább érettebb zenehallgatók élveznek majd. Schenker érdemeit nem kisebbítve azt is muszáj megjegyezni, hogy Moore szereplése egyetlen másodpercig sem kelt hiányérzetet. Úgy virtuóz, hogy közben egyáltalán nem tolakodó, és hiperdallamos is egyszerre.

Moore játéka mellett a lemez mellett szól az is, hogy nem(csak) attól jó, hogy egy fiatalabb csóka friss vért fecskendezett az öregfiúk rendszerébe. Ha nem is elsőre, de három-négy hallgatás után a helyükre kerülnek a részletek, és az ember azon kapja magát, hogy együtt dúdolja a refréneket a rekedtes Phillel, nyújtja a hangokat a levegőben Vinnie-vel, és még mindig fel-felkapja a fejét egy finom hammondos szólamra, díszítésre, apróságra. Ezek a veterán arcok bizony nem nyúltak mellé. Kissé hasonló hatást kelt ez a lemez, mint egy-egy újkori Deep Purple, Uriah Heep vagy akár Nazareth album: nem lehet összehasonlítani a klasszikusokkal, hiszen azok más szinten vannak, de természetesen, mindenféle „ez azért jó, mert…” típusú ideológiagyártás nélkül lehet élvezni.