Tartalomhoz a forma, ahogy mondani szokás: a Megadeth új lemeze pontosan olyan, mint amit a tábor vár Dave Mustaine-től és mindenkori társaitól.

Valahol hihetetlen, hogy az Endgame már a tizenkettedik Megadeth album a sorban, pedig igaz. Akármilyen híresen önsorsrontó figura is Dave Mustaine, azt nem lehet róla állítani, hogy ne vinné keresztül mindenen tűzzel-vassal az akaratát: a legmélyebb gödrökből is sikerült kivezetnie a járművet, még akkor is, amikor úgy tűnt, tényleg nincs visszaút. Mivel az ezredfordulós baklövések után a Megadeth-t feltámasztó The System Has Failed és United Abominations lemezek nagyon is rendben voltak, nem kellett aggódni az új album miatt.

Aki persze még ma, egy évtizeddel a legsikeresebb felállás szétesése után is kizárólag Marty Friedmant tudja emlegetni, netán minden idők egyik legjobb metal albuma, a Rust In Peace újraírását várja Mustaine-től, rossz helyen keresgél. Ennek ellenére az Endgame összekeverhetetlen Megadeth lemez, így aki szereti a zenekart, nem igazán csalódhat. A teljesen ostoba váltást hozó Risk és a bizonytalan, felemás The World Needs A Hero után a sírból visszatérő Mustaine az évtized első felében jó érzékkel ismerte fel, hogy a tábor csak akkor fogadja ismét bizalmába, ha visszakanyarodik a súlyosabb irányhoz, majd ki is tart amellett. Ennek megfelelően az Endgame is egy kimondottan harapós, sűrű anyag mindenféle elhajlás nélkül: pont olyan stílusú lemez, mint amilyet a rajongók várnak.
Mivel minden idők egyik legsikeresebb amerikai metal bandájáról van szó (több mint 20 millió eladott lemez!), felesleges szószaporításnak nincs sok értelme: a Megadeth-t valamennyire vélhetően még az is el tudja helyezni a térképen, aki teljesen más stílusban utazik, Mustaine gitárjátéka, hangzása, dalszerzői stílusa pedig egyaránt összekeverhetetlenek. Donald kacsát idéző orgánuma és szenvedéllyel teli előadásmódja úgyszintén, ez már inkább amolyan „szereted-vagy-gyűlölöd” kérdés, a többi tényező ebben a csapatban mindig is legfeljebb extra összetevő lehetett, akárki akármit is mond. Magyarán szólva a világon senki nem hiányzik innen, a végeredmény kellően ütős, és rendesen hallgattatja is magát. Pláne, hogy Andy Sneap segítségével talán a banda karrierjének eddigi legjobb hangzású anyaga született most meg: hasonlóan szól a lemez, mint a United Abominations, de valahogy még erőteljesebb, még dinamikusabb a sound. Az új – sokadik – gitáros, Chris Broderick is sikeresen debütált a csapatban, a főnökkel vállvetve hatalmasakat szólóznak.

Mivel Mustaine mindig is nagy slágergyáros volt, kissé meglepő lehet, hogy az Endgame-en nincsenek elsőre is kiugró, mindent lemosó dalok, inkább egységesen erős az album, éde szerencsére kellően változatos is. A leginkább talán a 44 Minutes és a záró The Right To Go Insane másznak a fülbe, de aki a Megadeth vadabb oldalát kedveli, a This Day We Fight! nyitást és a brutális intenzitással forgó-örvénylő Headcrushert favorizálja majd leginkább. Tulajdonképpen csak egy dal problematikus némiképp, a fél-lírai The Hardest Part Of Letting Go… Sealed With A Kiss, ami önmagában nem lenne rossz, de a közhelyes és hihetetlenül műanyag hangzású szimfo-színesítést igazán kihagyhatták volna belőle. Ezt leszámítva viszont az Endgame egy hamisítatlan, száz százalékos Megadeth lemez.