Tartalomhoz a forma, ahogy mondani szokás: a Megadeth új lemeze pontosan olyan, mint amit a tábor vár Dave Mustaine-től és mindenkori társaitól.

Aki persze még ma, egy évtizeddel a legsikeresebb felállás szétesése után is kizárólag Marty Friedmant tudja emlegetni, netán minden idők egyik legjobb metal albuma, a Rust In Peace újraírását várja Mustaine-től, rossz helyen keresgél. Ennek ellenére az Endgame összekeverhetetlen Megadeth lemez, így aki szereti a zenekart, nem igazán csalódhat. A teljesen ostoba váltást hozó Risk és a bizonytalan, felemás The World Needs A Hero után a sírból visszatérő Mustaine az évtized első felében jó érzékkel ismerte fel, hogy a tábor csak akkor fogadja ismét bizalmába, ha visszakanyarodik a súlyosabb irányhoz, majd ki is tart amellett. Ennek megfelelően az Endgame is egy kimondottan harapós, sűrű anyag mindenféle elhajlás nélkül: pont olyan stílusú lemez, mint amilyet a rajongók várnak.

énekes/gitáros, Shawn Drover dobos
Mivel Mustaine mindig is nagy slágergyáros volt, kissé meglepő lehet, hogy az Endgame-en nincsenek elsőre is kiugró, mindent lemosó dalok, inkább egységesen erős az album, éde szerencsére kellően változatos is. A leginkább talán a 44 Minutes és a záró The Right To Go Insane másznak a fülbe, de aki a Megadeth vadabb oldalát kedveli, a This Day We Fight! nyitást és a brutális intenzitással forgó-örvénylő Headcrushert favorizálja majd leginkább. Tulajdonképpen csak egy dal problematikus némiképp, a fél-lírai The Hardest Part Of Letting Go… Sealed With A Kiss, ami önmagában nem lenne rossz, de a közhelyes és hihetetlenül műanyag hangzású szimfo-színesítést igazán kihagyhatták volna belőle. Ezt leszámítva viszont az Endgame egy hamisítatlan, száz százalékos Megadeth lemez.