Nem a Beatles találta fel a rock and rollt, viszont ők találták ki a popot. A Beatles a világ legfontosabb zenekara, így minden velük kapcsolatos könyv fontos lehet. Ian MacDonald könyve különösen az.

Most, hogy az EMI kiadta díszdobozban a Beatles remasterizált felvételeit, gyakorlatilag megfizethetetlen áron (kb. 55.000 Ft-ot kóstál), vigasztalódhatunk A fejek forradalma című könyvvel, mely már egyszer megjelent magyarul, most viszont paperbeck kiadásban kerül az olvasók elé, annak örömére, ugyebár, hogy újrafényezve, felspécizve közreadták a Beatles összes nagylemezét. 

Nem róhatjuk fel ezt a Park Kiadónak a jó szimatot, sőt, örülnünk kell a kiadványnak, egy könyvkereskedő igen is legyen éber. Arról nem beszélve, hogy Beatles-könyveket egyébként is mindig piacon kéne tartani – az indokokat lásd pár sorral feljebb, megtoldva azzal, hogy a Beatles által generált elektromos vihar a világkultúra része.
 
A könyvből kiderül, hogy a Lennon –McCartney dalok közül melyek voltak tényleg közösek, kiderül, hogy a Beatles zenéjében miért játszott a hatvanas évek második felében olyan fontos szerepet az ellenkultúra vagy az avantgard peremszínházak zenei felfogása. Megtudhatjuk, hogy Angliában a minden bokorban fellelhető művészeti iskoláknak köszönhetően az art-rock és a pop között jobban elmosódik a határ, mint az Egyesült Államokban, vagy Európa egyes országaiban. 

MacDonald elemzi az angol és amerikai humor közötti különbséget, melynek következményei számosak: például Lennon „Népszerűbbek vagyunk Jézusnál”-kijelentésére a humorban deficites amerikaiak úgy válaszoltak, hogy elégették a Beatles-lemezeket. 

A könyv komoly esztétikai kaland is egyben, kitűnnek a finom distanciák Lennon és McCartney dalszerzői habitusa között. Megtudhatjuk, hogy jórészt mindkét szerző maga írta a dalait, a másik csak elfogadta, és ajánlásokkal látta el, így a "Lennon-McCartney szerzőpáros", mint olyan a pop egyik legnagyobb csúsztatása. 

A munka nem válik ideológiai csatatérré, heves szeretet jellemzi, mégis a bigott hívők istenkáromlásnak veszik majd számos megállapítását. A könyv bizonyos szempontból deheroizáló, helyre tesz számos mítoszt, hozzátéve, hogy a mítoszmentesítést maga John Lennon kezdte el, amikor azt mondta a hatvanas évekről, hogy „mindenki fura ruhákban járt, de nem változott semmi”. 

A könyv két részből áll, az első részben egy kiváló esszét olvashatunk a popkultúráról, a hatvanas évekről, míg a hatvanadik oldaltól jön a track by track. MacDonald filológusi pontossággal szöszmötöl, megy végig minden egyes dalon, akkordmeneten, szóképen. A könyv mégsem csak az autista Beatles-hívőknek készült, ugyanis nem vész el a részletekben. Tele van izgalmas sztorikkal, Ian MacDonald a dalokra gombolt sztorik és összefüggések kapcsán beszéli el a Beatles és a hatvanas évek történetét.