Mert Ájron szerette a szakmáját. Szerette, ahogy az olvadt fém új formát ölt, szerette, ahogy régi dolgok sisteregve megsemmisülnek. Sok minden fordult már meg a kezei közt: egyszer hoztak neki filozófusokat a Gellért-hegyről, ő olvasztotta egybe Gandhit, Szent Ferencet és Dharmát a mindenséggel. Aztán hoztak vonatot és mozdonyt, komplett szerelvényeket, Gaudí-díszletet és tankot, kisebb-nagyobb lovasszobrokat, és egyszer még egy páncélos cirkálót is. Ájron pedig mindent szépen beolvasztott.
Most azonban valami nagy dobásra készült. Amolyan szakmai csúcsra. Mert mint a férfi a reklámban, szerette a kihívásokat. Szeretett volna már beolvasztani úgy istenigazából valami nagyot.
És már gördültek is be a Kamazok. Ájron szélesre tárta a kertkaput. Úgy érezte magát mint egy nagy fehér vadász a Szafari után, akinek végre meghozták a rabszolgák az elejtett zsákmányt.
Óvatosan rakodták le a hatalmas vaselemeket. A hajnali derengésben úgy néztek ki, mint egy óriási biciklilánc.
- Ájron, mi legyen a kőoroszlánokkal? – kérdezte az egyik Kamazkamasz – , bezúzzuk kavicsnak?
- Jó lesz az a kapu előtt. Ott jól néz ki. Majd ráírom a nyitvatartást.
Aztán nekiláttak. Dörgött a kohó. A gigantikus acélkötegek becsusszantak a pokol szárnyas ajtaján, felizzottak az óriási csavarok, szikráztak a kandeláberek, aztán olvadásnak indult mind a négyszáz méter, mind az ötezer tonna.
Pirkadatra végeztek is.
Ájron betette a kaput a Kamazok után, belakatolt. Bement a házba, megmosdott és ágyba bújt. A sötétben még odavetette a mélyen hortyogó Andrejának:
- Korábbra húztam az órát. Holnap még nagyobb dugó lesz.
