Sokat lehet agyalni azon, mi a punk és honnan indult, de a végre Magyarországon is megjelent Please Kill Me című könyv pontot tesz számos vitás kérdésre.

Egyszerűség, lényegretörő őszinteség, csakis a „csináld magad” iskolát kijárva bárkiből művész lehet, mert nem a technikai tudás a lényeg, hanem az attitűd – ugyan számos mutáción ment keresztül az évek során, a punk lényege valahol a mai napig ez maradt.

Legs McNeil és Gillian McCain Please Kill Me – A punk cenzúrázatlan története című, a Cartaphilus kiadó Legendák élve vagy halva sorozatában megjelent könyve a lehető legautentikusabb, ugyanis mindenféle narrátori szövegtől, az olvasót kézenfogó és ravaszul terelgető szubjektivitástól mentesen meséli el a punk mint szubkultúra, zenei mozgalom és – igen – iparág történetét, érthető módon elsősorban a kezdetekre és a hőskorszakra koncentrálva. Mindez azt jelenti, hogy a több mint 500 oldalas könyben kizárólag zenészek, költők, csapódott művészek, technikusok, groupie-k, szeretők és hasonló figurák nyilvánulnak meg, és mesélik el saját történetüket, és ezen keresztül a punk néha sokkoló, néha elgondolkodtató, néha keserű és tragikus, de minden esetben kellően szórakoztató sztoriját.

„Basszátok meg, bennünket nem érdekel, hogy nem tudunk játszani és nincsenek túl jó hangszereink. Mégis csináljuk, mert úgy gondoljuk, hogy faszfejek vagytok mindannyian.”

Malcolm McLaren, a Sex Pistols menedzsereMint arra már oly sok példát láttunk, csupán értelmezés kérdése, kinek mikor kezdődik a punk: McNeil és McCain az általános gyakorlattól eltérően nem a The Stooges-nál és nem is a Ramones-nál, hanem a Velvet Undergroundnál indítják a sztori fonalát, és elsősorban nem is az angol, hanem sokkal inkább az amerikai vonalra koncentrálnak. Vagyis aki Sex Pistols karriertörténetre, drámai Sid és Nancy-krónikára vágyik, az itt rossz helyen keresgél, az igazi főszereplők – néhány kivételtől eltekintve, mint Lou Reed, Iggy Pop vagy Patti Smith – a legszélesebb nagyközönség számára némileg ismeretlenebb, ám egy szemmel sem kevésbé érdekes figurák. Például ki ismeri Magyarországon a New York Dollst? Na ugye, pedig kulcsfontosságú szerepet töltöttek be a ’70-es évek első felének amerikai (punk) rockjában. Az már más kérdés, hogy az ígéretes kezdetből végül esztelen heroinorgiák, csapnivaló koncertek és tragédiák sorozata következett…

A könyv egyébként elsősorban nem a punk zenei oldalának kialakulását követi nyomon: éppen a fentebb emlegetett csakazértis-attitűd adja a visszaemlékezések leglényegét, kezdve a teljesen elvadult, korra-nemre tekintet nélküli promiszkuitásban leledző Velvet Underground-káosztól az öncsonkító, közönségrémísztgető Iggy Popon át a leginkább csak magukat mérgező Johnny Thundersig és Stiv Batorsig. A lényeg a sztorikon van, és habár nem állítható, hogy a mű egyvégtében nem szupersűrű olvasmány – az igazat megvallva itt-ott kimondottan zavarba ejtő is –, az egészen biztos, hogy hiánypótló és teljesen egyedi kiadvány a magyar piacon.

Már csak azért is megéri elolvasni, mert az ember megtudhatja: a Stooges gitárosára, az idén januárban elhunyt Ron Ashetonra zseniálisan ironikus módon pont egy politikus, John F. Kennedy gyakorolta az első óriási hatást. Miből lesz a cserebogár...