A héten a produkciók egy-egy értékét kiemelő elnevezésű díjak átadásával lezárult az XV. Debreceni Alternatív Színházi Szemle. A tavalyi évadból szemezgető mustra öt napjának tizenkét versenyprogramban részt vevő produkciókat Karsai György válogatta.

A válogató saját bevallása szerint csak „jó” és „rossz” színházat ismer, az alternatívok minősége is csak e két pólus felől ítélhető meg. Egy-egy előadás kapcsán azonban felmerülhet a befogadóban a kérdés: valóban minden ennyire „fekete-fehér”, vagy léteznek törékeny átlátszók, elmosódó szürkék, egyéb színek is...

Hogy az alternatív produkciók között is van ’jó’, illetve ’rossz’ színház, nem kérdés. Azzal az ’átlagnézői’ véleménnyel azonban, mely szerint maga az ’alternatív’ a ’furcsa, nézhetetetlen lila köddel’ egyenlő, már lehet, kell is vitatkozni. Mindemellett viszont a szakmai beszélgetéseken, amiből minden nap akadt egy a szemlén is, erről is érdemes elgondolkodni az alkotóknak, szakembereknek; a színházművészet működéséből adódóan ugyanis nemcsak színházszakmai, -elméleti szempontból fontos tisztázni a szó tartalmát. 

A Szemle az idei beszélgetések mellé kínált tan-programjával, fiatal, akár középiskolás műhelyek bemutatkozásával is segítheti ezt az együttgondolkodást, rámutatva a színházra, ’nézésre’ való nevelés fontosságára. A jelen reflexióban kiemelt sepsiszentgyörgyi vendégelőadás kapcsán is felvetődik a bevezetőben megfogalmazott kérdés: valóban csak ’jó’ vagy ’rossz’ színház létezik? Hiszen az élmény egésze elemekre bontható; a létrejövő hatás, egy előadás működése igen összetett, sok alkotóelem – előadástól akár független tényezők – függvénye. 

A Törékeny az egyértelmű minősítés törékenységére is jó példa, hogy egy szintén a Szemlére meghívott, de itt nem tárgyalt előadás címére utalva „szájban forgassam”, ízlelgessem a mozgásszínházi esszécskéket összetartó előadáscímet. A ’törékeny’ jelző az M Stúdió koreográfiájában ugyanis az egész kompozíció, dramaturgia vezérmotívumaként funkcionál, akár a színészek által megfogalmazott, önmagukra reflektáló lírai, olykor közhelyes szövegeket – inkább mondatokat, tudattalanból felszabaduló szavakat – akár az olyan kellékeket tekintve, mint a emberhossznyi, vékony „lélektartó” mikádópálcák, a csörömpölő üvegpoharak, az elcsavart lábú, karcsú székek, melyekből billegő (Bábel?) torony készül; azonban mindez nem hoz létre egységes dramaturgiát. 

A törékeny fogalma által asszociatíve meghatározott laza szerkezethez szépen illeszkedik viszont a látvány, az áttört csipkejelmezektől kezdve egészen a fémszálakon himbálódzó, holdként megvilágított kavicsokig, de a testeket remegő egyensúlyozásra késztető mozgásgyakorlatokat is a test, az ember önmaga feletti kontrolljának fragilitását fejezi ki. 

„Nézünk, de nem látunk.” – mondja az egyik szereplő a nem túl eredeti, de attól még igaz mondatot. És én nézem az előadást, látom értékeit, az egészet viszont valóban mintha nem. Nem ’rossz’, amit, és főleg ahogy elém tár Goda Gábor rendezése, de nem is ’jó’. Etűdökre esik, olykor túl vontatottnak érzem, olykor túl általánosnak. Nem vagyok nyitott a népies zenei elemek pátoszosságára – jobban vágynék a végén mondjuk egy aquafonra komponált hangkollázsra –, már-már bosszant ez a lelki tisztaság, a játszók „egymáskeresése”, nem tudom hova tenni a halványkék, felfújt kesztyűk humorát. 

De közben látom a néptánc-elemeket is finoman a mozdulatok közé szövő férfiak és nők nyugodt arcát, az ábrázolt emberi kapcsolatok szeretetének, barátságának, szomorúságának, biztonság utáni vágyának fényét összekapcsolódásaikban, látom egymásra figyelésüket. Látom, ahogy üvegpoharakon egyensúlyozva versenyeznek a színpadon, kitéve a kudarc veszélyének, látom azt a bizalmat, amellyel még az egymás mellett fekvő táncosok fején is végig lépdelhet az egyik szereplő, hogy végül az egy sorba beálló félmeztelen alakok lassan, növényszerű lágy hajlékonysággal egymásba karoljanak, egyikük a másik után. 

Bármennyire is hosszúra nyúlik a marionett-séta a szépen megvilágított pohártengeren, a végtagokhoz erősített, emberi mozgásoktól függő sima kavicsok le-fel mozgását nézve van késztetésem számot vetni a számtalan értelmezési lehetőséggel; hogy mindenkinek megvan a maga terhe, hogy árnyékvilágban élünk, hogy különös kapocs van a természet és ember között, hogy felelősek vagyunk egymásért, hogy gúzsba vagyunk kötve, hogy mindenki függ valakitől és valamitől, hogy minden rezdülésünk megrezdít valamit a világban... 

Hosszan, túl hosszan kell nézzem ezt a képet, valóban kicsit ’unom’ is, bár ez nem a legjobb szó erre a várakozásra, mégsem rossz élmény.
Minden törékeny gyengesége ellenére nem azzal az érzéssel távozom, hogy ’rossz’ színházat, hogy sikerületlen színházat láttam. De nem is azzal, hogy jó, vagy épp kivételesen újszerű, egyedi a produkció, sem azzal, hogy katartikus élményben volt részem. Az előadásban szereplők biztosan tanultak a jelenetek és egymás által, és a nézők is tanulhatnak, ha mást nem, egy-egy képileg, mozgástechnikailag érdekes ötletet, hangulatot – én biztosan megpróbálok majd pohárra állni otthon. 

A jó és rossz, a sikerült és sikertelen fogalompárjai közötti skálán kéne megtanulnunk véleményt alkotni, gondolatokat megfogalmazni az egyes alkotásokról, hiszen minden létrejött létrejöttében munka van. A befektetett energia és a végeredmény közti arányok elemzése, figyelembe vétele vezethet el a párbeszédhez, ami szükséges ahhoz, hogy bármilyen színházi alkotóval és művével szóba elegyedjünk. ’Jót’ és ’rosszat’ nemcsak nézni, hanem látni is tanulni kell; ebben az egyben nincs köztes alternatíva.