A Millenáris Teátrumban bemutatott Hungarythm ambivalens érzéseket vált ki az emberből. Egyrészt tetszik, mert végtére is hazai, a mienk, és unikális előadás a maga nemében.

De sajnos éppen ezért alakul ki aztán egyfajta bizonytalanság Vári Bertalanékkal szemben. Mert a csapat nem rossz, sőt, a táncosok kiválóak, a koncepció is megállná a helyét, de fel kell kötni a gatyát, és bizony a showt is ráncba kell még szedni.
Igaz, alig egy évvel megalakulása után máris a Broadwayre kapott meghívást a Presidance, amely a magyar néptáncot ötvözi modern mozgásformákkal, így break tánccal, steppel és hasonlókkal, és a Millenárison természetesen vastapsot kaptak, nagy siker volt, de azért sokakban maradt űr az előadás végére.

A műsor két órás, szünettel. Aztán, ugyan elkezdődik a produkció, de nagyon nehezen indul be: a feketében felvonuló táncosok mozdulatai csak lassan bontakoznak ki, és talán túl sokat várat magára a felfokozás, a kitörés. Mikor azonban a zenészek is elfoglalják helyüket, megjelenésük és persze az élő zene felcsendülése ad némi színt a dolognak – és oldja az egyébként igen steril, kicsit szegényes színpadkép sivár hangulatát.

Az előadás során volt némi - teljesen funkciótlan - színpadfüst, a kivetítőn szinte végig tűz lobogott (ami miatt állandóan olyan kényszerképzetünk támadt, mindjárt előugrik Péter Szabó Szilvia, vagy ne adj isten Nagy Tamás, szóval a csapat pechjére a kommersz pop magyar képviselői sajnos hamarabb találták fel a spanyol, vagyis a magyar viaszt). A Csík
zenekar és az összes többi válogatott zene egyébként egytől egyig jó választás volt – más kérdés azonban, hogy többször is klisészerű, de kiváltképp kiaknázatlan néptáncot láthatunk az adott zenei darabokra -mert ugyanis ha a néptáncot akarjuk kommercializálni, hát akkor az már legyen nagyon olyan. A csodálatos és gyönyörű Most múlik pontosan című dal esetében is ezt láttuk:  a párok szerelmetesen táncolták a néptánc koreográfiáját, hosszú, unalmas percekig.
És ahogyan az imént említett füstnek, úgy Mózes Anita énekesnőnek sincsen még teljesen kiforrott funkciója - két alkalommal jön ki a színpadra és - egyébként szívmelengetően - énekel, majd távozik, gyengén kidolgozott koreográfiával, inkább csak úgy céltalanul libben át a bal sarokból a jobb oldalra.

A már sokat promótált jelenet viszont tényleg nagyon a helyén van: a kézzel-lábbal doboló, dobozon, testükön és arcukon ritmust ütő férfiak jelenete roppant szórakoztató. A táncosok remek színészi képességekkel is bírnak, és így többbször meg is nevettettik a közönséget. 
De talán a mókából-kacagásból is túl sok volt már, és ismételten kibillentünk az egyensúlyból a Cirque du Soleilből érkezett artista, Bernáth Imre gyakori (porond)mesterkedése alkalmával. A produkció szerves része az interaktivitás és a nézőkkel való kommunikálás, ami nagyon kedves és bejön mindenkinek. Ezt jórészt Bernáth Imre cipeli a hátán, és nagyon jól csinálja, bohóckodik, megnevettet, keretezi a jeleneteket, hozza a hangulatot - néha picit már sok belőle is. És bizony itt arról a Bernáth Imréről van szó, aki szerencsére a végén megmutatja, ki is ő és miért is jött: olyan szenzációs, lélegzetelállító, akrobatikus mutatványt, azaz kötélen lógást produkált, ami a két óra leforgása alatt a legnagyobb ovációt váltotta ki a tömegből, a száj tátva maradt, és nem is értjük, miért nem kapott több lehetőséget az effajta (hosszabb) bemutatkozáshoz. De igaz, csattanónak tíz pontos.

Bernáth mellett persze üde színfolt a csapat és az előadás kreatív agyának, Vári Bertalannak rendszertelen felbukkanása is: a koreográfus csak néhány szám erejéig lép színpadra, de dinamikája, tehetsége és profizmusa érezhetően húzza a csapatot, feldobja a látványt és karakterére, precíz, gyors mozdulataira érdemes odafigyelni – ahogyan szólója is bizonyítja, ezt az utat nagyon is folytatni kell.

Az előadás során a néptánc közé némi step, break és modern tánc is vegyül, amiben sajnos ismételten az egyensúly hiányát véljük felfedezni, valamint azt, hogy ezen bizony még kicsit dolgozni kell. Mert mindaz a jó, ami az előadásban megvan, és amit dícsérni tudunk, valahogy mégis kevés.


Az előadás díszletei  – a Steven Spielberggel is együtt dolgozó – Szabolcsi János és csapata munkája – és jelmezei, az egész látványvilág halovány, ahogyan néhány koreográfia is: a sírva vigadós, bepiált magyarok története, vagy a férfi-női harc táncban való versenyéből ugyan abszolút átjön az érzelmek sokszínűsége és a közöttük való csapongás, valamint Vári elképzelése és víziója, mégis többször olyan érzése lehet a nézőnek, most épp üresjáratot lát. 

Michael Flatley, Cirque du Soleil - e két társulatot emlegetik sokan a Presidance kapcsán, ám sajnos erre még kicsit várni kell: a Hungarythm egyelőre kicsiben grandiózus, kicsiben káprázatos, kicsiben show. Még akkor is, ha - ahogyan azt Vári Bertalan több interjújában is hangoztatta - kommersznek kell lennie, hogy mindenkinek tetsszen. Az irány kifejezetten jó, az ötletek zseniálisak, a táncosok roppant tehetségesek. Most jön a csiszolás időszaka, nem lesz ezzel gond.