Négy hosszú év ínsége után tért vissza a punk/hardcore színtérre a kaliforniai Death By Stereo, de a Death Is My Only Friend című friss lemezre megérte várni.

Elég sokat kellett várni az új Death By Stereóra, hiszen az utolsó lemezük, a Death For Life több mint négy évvel ezelőtt jelent meg. A zenekar amúgy is állandóan mozgásban lévő felállása persze nem egyszer alakult az elmúlt időkben, maradjunk annyiban, hogy az előző lemezhez képest új a dobos és a basszusgitáros is, a magot jelentő Efrem Schulz énekes és Dan Palmer gitáros viszont természetesen most is itt vannak. Utóbbi ezúttal egyedül gitározta fel az egész lemezt, ami egyébként Serj Tankian kiadójánál, a Serjical Strike-nál jött ki, nem pedig a csapattal régóta dolgozó dél-kaliforniai dallamos punk mennyország Epitaph-nál.

A lényeg: a Death Is My Only Friend nagyon gyalul, habár kicsit másként, mint a Death For Life. Akkor – a korszellemnek megfelelően – kissé metalcore-os volt az összkép, de mostanra némileg lelazultak a srácok, kissé hagyományosabban punkosan, sőt, itt-ott kimondottan rockosan jön szembe a zene. A Death By Stereo erősségei – letisztult, könnyen fogható, ám egyszersmind nagyon-nagyon okos dalszerkezetek, óriási refrének, Efrem összekeverhetetlen hangja és szenvedélyes előadásmódja – ugyanakkor megmaradtak, így maradéktalanul lehet lelkesedni az album hallatán.

A Death By Stereo mindig is nagyon értett ahhoz, hogyan kell működőképessé varázsolni egy dalt, és most is a napnál világosabb, hogy Efrem és Dan tényleg mesterek ezen a téren. Már a punkos pörgetésekkel, zúzós tempóval és kiabálós énekkel indító Opening Destructionnek olyan refrénje van, hogy az életben nem veri ki a fejéből többé, aki egyszer meghallotta, de mindez csak fokozódik a szaggatott riffes The Ballad Of Syd Dynamite és a harangzúgatós, óóó-zós kórussal megfejelt I Sing For You alatt, hogy aztán a The Last Songnál ki is teljesedjen a dolog. Ez a dal ugyanis akkora bődületes sláger, hogy az ember csak úgy les maga elé, és azon vigyorog, vajon mit szólt volna Efrem, ha a ’90-es évek második felében valaki elé tolja, hogy „tessék, ilyesmiket írtok majd 2009-ben”… Ha lenne igazság a földön, a zenekar ezzel a dallal óriásit léphetne előre.

A folytatásban egyébként szerepel még egy ekkora sláger, csak ezt már ismerjük, hiszen a Forever And A Day című tízpontos ballada már a Death For Life-on is ott volt, igaz, egy ennél poweresebb, más hangszerelésű változatban. Ez a zongorás nekifutás finomabb az eredetinél, Schulz azonban hasonlóan megkapóan énekli, így nem nagyon lehet eldönteni, melyik a jobb verzió, noha az újonnani felvétel oka kevésbé érthető. Vélhetően csak nem akarták, hogy megint mindenki elmenjen mellette… De egyébként alapvetően minden dal jól sikerült. A slágeresebb, rockos lendületű témákat ráadásul sikeresen ellensúlyozzák az olyan zúzósabb, a hardcore-gyökerekhez visszaásó szerzeményekkel, mint a Fear Of A Brown Planet vagy a záró For All My Friends (The Unity). A frontember jobban énekel, mint valaha, és a bőségesen mért gitárszólók is ott vannak a szeren.

A Death By Stereo ismét egy nagyon jó dalokkal teli, végig izgalmas és változatos albumot tett le az asztalra. Nem fűzhetünk nagy reményeket ahhoz, hogy innentől fogva minden róluk szól majd, vélhetően örökre megmaradnak már a mostani státuszukban, de ez aligha zavarja őket. Amíg ilyen lemezeket csinálnak, addig minden rendben is van.