Reptéri váróterem. Már nem itt, de még nem ott. Lebegés indulás és érkezés között. Tökéletes hely egy kis önvizsgálatra: ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, és mit cipelek magammal? Az Akram Khan Company és Kínai Nemzeti Balett táncosainak a Trafóban bemutatott közös produkciója, a Bahok ezeket a kérdéseket teszi fel.

Jobb esetben a váróteremben csak rövid ideig tartózkodik az ember, az ott lézengő utazók egymás számára ismeretlenek maradnak, és ha szerencséjük van, akkor nem kérdezi meg tőlük senki, hogy miért, hova utaznak, és mi van a csomagjukban. De mi a helyzet akkor, ha nem mennek olajozottan a dolgok? Ha a terminál tábláján előbb az olvasható, hogy "kérem várjon", majd az, hogy "a járat késik", és senki nem tudja, mikor indul? A váróteremben rekedt emberek, mivel nincs esélyük kapcsolatot teremteni a külvilággal, egymással (és önmagukkal) kerülnek közelebbi kapcsolatba.

A Trafó színpadán néhány szék és a mennyezetről lelógó utastájékoztató tábla jelzi, hogy a történések helyszíne egy reptéri váróterem. A nyolc táncos utcai ruhában, csomagokkal, olvasnivalóval felszerelkezve, szétszórva ülve-állva, szenderegve, mobiltelefonálva várakozik. Csupán az tereli őket egybe, ha meghallják, hogy pörögni kezdenek a kijelzőn a betűk. Amikor egyértelművé válik, hogy az utazás (legalábbis fizikai értelemben) még várat magára, egy kínai fiú kiejti kezéből az táskáját, és táncolni kezd. Mintha nem lenne súlya, úgy repül, mintha nem lenne csontja úgy hajlik, és mintha egy gepárd kitörő energiája szorult volna bele, olyan lendületes. Magával ragadó indítás.


Sorra szólalnak meg a többiek is a tánc nyelvén, ki-ki a sajátján, hiszen a nyolc táncos hét különböző országból származik. A világszerte elismert, sőt ünnepelt koreográfus, a Londonban született bangladesi Akram Khan hagyja, hogy a mozgás szintjén is érvényesüljenek ezek a kulturális különbségek: kortárs, klasszikus, hagyományos indiai (kathak), és akrobatikus elemek váltják egymást. A táncnyelvi "monológok" lassan "párbeszéddé" válnak, duók, triók alakulnak. A hipnotikus erejű, gyors tempóváltásokkal és ritmikus ismétlődéssel teli össztáncokban végül mindenki egyszerre mozog, közös nyelvet beszél.

Már magában az érdekes lett volna, ha a koreográfia témája a zárt térben formálódó viszonyokról szól és semmi többről. Gyönyörű jelenetsor, amikor az egyik várakozó fiú vállán elalszik egy lány. A fiú nem tudja ki ő, de az ő vállán aludt el ezért már felelősséget érez érte. Eleinte zavarában viccet csinál az álomba zuhant lány tehetetlenségéből, próbálja lepasszolni másnak, de végül kötődni kezd hozzá. Csodaszép, álomszerű jelenetet láthatunk, amelyben a két ember teste összefonódik, karjaik pedig tradicionális indiai táncokat megidézve kígyóznak, mintha egy törzsből nőne ki a négy kar.

Multikulturális táncnyelvi párbeszéd profi táncosokkal, hatásos koreográfiával, jól adagolt humorral és az egzotikus instrumentálist, a szikár elektronikus zenével vegyítő hihetetlenül húzós zenével. Ennél többet nem is akarhat a néző. De többet akart a koreográfus. Az előadásnak számos prózai része is van, a szereplők megszólalnak, hogy elmondják szóval azt, amit képekkel, zenével és tánccal ezerszer pontosabban meg tud fogalmazni Akram Khan és táncosai. 


Egy angolul beszélő dél-afrikai lány és egy angolul nem beszélő, I Love London feliratos pólót viselő koreai fiú egy képzeletbeli bevándorlási hivatalnokkal beszélget. A spanyol lány az indiai fiúnak egy mitologikus történetet idézi, amit egy indiai bölcs mesélt neki. Ilyen és ehhez hasonló dialógusok ékelődnek be egy-egy mozgássor közé. Kiderül, hogy bár mindenki máshonnan jött és máshová tart, de amit magukkal cipelnek, azok nagyon is azonos dolgok. Apa cipője, anya telefonszáma, az ősök vallása, az otthon emlékei.

Nagy dolgokat akar megfogalmazni az előadás, de csak banális közhelyeket tud mondani. Vagy attól vállnak banálissá, mert ilyen direkt módon fejeződnek ki. A hetvenperces előadás lendületéből is jócskán elvesznek a bölcselkedő prózai részek, az előadás közepén egyenesen unatkozni kezd a néző, amikor szerencsére megint táncolni kezdenek a szereplők. Szinte ordító a különbség, mennyivel hitelesebb az, amit táncolva mondanak el, mint az, amit szavakkal. És nem azért mert rossz színészek lennének, hanem egyrészt azért, mert olyan jó táncosok, másrészt pedig mert a közvetítendő üzenet elveszti hatását, ha elkezdik didaktikusan megmagyarázni.

Az utolsó nagy össztánc alatt azonban ismét annyira felizzik a színházterem levegője, hogy elképzelem, amint abbamarad a zene és megállnak a táncosok, a közönség egy emberként ugrik fel helyéről, hogy megtapsolja az előadást. De a produkció nem tánccal, hanem egy tanulságokat summázó, prózai közjátékkal fejeződik be.

Az előadás címét adó szó, a "bahok" a koreográfus anyanyelvén azt jelenti "vivő", "hordozó". Akhram Khan ősökről, hagyományról, gyökerekről, hazáról, vallásról akart beszélni. Azt akarta kifejezni, mi mindent cipelünk magunkkal az élet útján, ahol az ember csak átutazó. Nagy szavak, súlyos gondolatok. Túl súlyosak. Az előadás lényege akart lenni mindez, de sajnos teher lett belőle, egy olyan túlsúlyos poggyász, amit nem bír elvinni a hátán az előadás.


A befejezésben a mindvégig, kissé zavartan, elveszetten viselkedő spanyol lány egy mobiltelefont vesz kezébe és mintha távirányító lenne, a tábla felé tartva, nyomkodja rajta a gombokat. Az átutazók ismét a tábla köré gyűlnek és az utastájékoztatón üzenetek jelennek meg: "elveszettnek tűnsz", "mit viszel magaddal?" Újabb gombnyomásra a válaszok is olvashatók: test, remény, otthon. A "Home" és "Hope" szavak a nyomatékosság kedvéért többször kiíródnak, végül megjelenik egy telefonszám, amit a lány rögtön tárcsázni kezd, majd beleszól a telefonba....

Ha a jól megkomponált, sodró koreográfiával zárul az előadás, ami minden erőltetettség és szájbarágás nélkül közvetíti az alkotók üzenetét, akkor talán euforikus hangulatban egyszerre csapta volna össze a tenyerét a Trafó közönsége. Így viszont maradt a bizonytalan "ez most a vége?" kérdést latolgató taps, a levegőben pedig még sokáig ott lebegett az előadás utolsó, egyszerre érzelmesen, bájosan, de banálisan és bárgyún csengő egyszavas kérdőmondata: "Mama?"