Ritka, hogy egy magyar zenész tényleg az áttörés küszöbére kerül külföldön - nos, ezúttal valóban itt a nagy alkalom.

A Five Finger Death Punch – azaz 5FDP – az utóbbi évek egyik legreményteljesebb amerikai metal csapata, The Way Of The Fist című két évvel ezelőtti debütalbumukból már több mint 350 ezer példányt adtak el a tengerentúlon, ami a mai viszonyok közepette körülbelül egy 10-15 évvel ezelőtti platinalemezzel egyenértékű. Európában még csak mostanság kezd ismerősen csengeni a nevük, nekünk, magyaroknak pedig azért lehet különösen érdekes a dolog, mert a banda Zoltan Bathory művésznevű alapító gitárosa magyar származású, aki a ’90-es évek első felében került ki a tengerentúlra Budapestről.

Az első 5FDP lemez egy elég tipikus, a nu metalból már kilábalt, de még kissé átmeneti állapotban leledző csapatot mutatott, akikben hallhatóan ott van a potenciál, de még nem villantották ki rajta a foguk igazi fehérjét. Nos, a War Is The Answer minden tekintetben komoly előrelépést jelent a The Way Of The Fisthez képest, de a gyűjtőjelleg azért megmaradt. Itt van egy nagy csokorba szedve minden, ami 2009-ben tutinak számít a műfajban: brutális szaggatott riffek bőgatyás ritmusokkal, amiket megfelelően ellensúlyoznak a melodikusabbra vett gitárdallamokkal és szólókkal, kellő mértékű agresszió torokgyilkos üvöltésekkel, amiket remek érzékkel kevernek a szívszaggató dallamokkal, meg persze mindennek tetejébe némi 21. századi puritán íz, hogy a Disturbed és Godsmack lemezeken szocializálódott amcsi tinédzserek se találják idegennek a végeredményt.

Ha erre most valaki azt mondja, na, tessék, itt van még egy zúzós-de-dallamos lemez a sorban a tengerentúlról, nem lehet vele leállni vitatkozni, de vállat azért ne vonjunk rájuk, ennél ugyanis sokkal többet érdemelnek. Valóban másodpercre pontosan megjósolható, mikor jön be a nagyívű refrén, melyik ütem után kezdenek el aprítani, és hol érkezik majd meg színesítés gyanánt egy melodikus gitárfutam, azaz kiszámítható és gyorsan kiismerhető az egész lemez, de mégis működik. Méghozzá nem kicsit.

Nagy titok egyébként most sincs a dolgok mögött: a Five Finger Death Punch egészen biztosan nem a következő Metallica vagy Pantera, a dalaik viszont jók, van bennük erő, és a lemez még úgy is simán élvezhető, hogy különösebb eredetiségről nem beszélhetünk. A Dying Breed nyitás ugyan sokadik hallgatásra is túlzás ezekkel az orbitális Slipknot áthallásokkal, de a másodikként érkező Hard To See helyből akkora sláger a maga megarefrénjével és tízpontos gitárszólójával, hogy simán ellensúlyozza ezeket, és jónéhány dal rendelkezik még hasonlóan megnyerő tulajdonságokkal. Ilyen telitalálat például a modern rockos, szintén bődületes slágertéma Crossing Over, az újfent hatalmas szólóbetétet rejtő, zúzósabb Burn It Down, a precíziós riffekre nagyon okosan megírt énektémákat passzintó My Own Hell vagy a szomorkásabb, nagyívű fél-lírai Walk Away. Ami pedig a Far From Home című finom, zongorával is színesített balladát illeti, nos, ebből még akár tényleg komoly durranás is lehet odaát, ha a rádiók és az MTV rákattannak.

A jó dalszerzői véna mellett mindenképpen arcbamászó, mennyire ízlésesen gitározik Jason Hook és Zoltan barátunk, de Ivan Moody énekes, becenevén Ghost is a banda erősségei közé tartozik. Hangja telt és erőteljes, ráadásul van hová kieresztenie, és habár nem spórol az üvöltő-hörgő vokalizálással sem, előadásában mégis rejlik valami olyan közérthetőség, ami rengeteg emberrel szerettetheti meg a bandát. Akad egy-két fantáziátlanabb dal is a sok kiváló között (Bulletproof, Falling In Hate), de az összkép mindenképpen pozitív. A Bad Company feldolgozás mondjuk érdekes választás, kicsit ki is lóg az összképből, de jól játsszák.
Kiszámíthatóság ide, angolszász piacra belőtt jelleg oda, a bivalyerős daloknak köszönhetően ha valaki nem szúr el valamit amúgy istenigazából a kiadónál vagy a menedzsmentnél, a Five Finger Death Punch elég alaposan bebiztosíthatja magát az elkövetkezendő évekre ezzel a lemezzel.