Október 15-én másodszor lép fel Budapesten a ZZ Top. De kik is ők a hatalmas szakállak mögött? Karriertörténet.

A ZZ Top – minden idők leghosszabb ideje változatlan felállásban menetelő rockbandája – motorja a kezdetektől fogva az 1949-es születésű Billy Gibbons volt. Apja karmesterként dolgozott, aki gyakorlatilag minden lehetséges eszközzel tiltani igyekezett fiát a fekete bluesmuzsikától, ám miután a fiatal Billy nem volt hajlandó érdeklődést mutatni másfajta zene iránt, végül mégiscsak kapott egy gitárt. Már első komolyabb zenekara, a pszichedelikus irányban mozgó The Moving Sidewalks is viszonylag ismert lett, főleg, miután Jimi Hendrix előzenekaraként is bemutatkozhattak, ám a csapat egy idő után képtelen volt továbblépni. Gibbons ezután Dusty Hill-lel és Frank Bearddel kezdett el muzsikálni. A ZZ Top hivatalosan 1969-ben alakult meg.

Első albumuk, a rendkívül frappáns című ZZ Top’s First Album 1970-ben jelent meg. Hangzásukra ekkoriban még nem volt jellemző az a keményebb megszólalás, amellyel a későbbiekben világhíressé váltak, és a lemezen hallható vegytiszta blues nem is aratott különösebb sikert, de a zenekar igazi terepe mindig a koncertezés volt. Ekkoriban olyan sztárbandák nyitószámaként turnéztak az Egyesült Államokban, mint Alice Cooper csapata, a Deep Purple vagy a Ten Years After, és ennek köszönhetően szép lassan jegyezni kezdték a nevüket a szakmában. A ZZ Top végül harmadik lemezével, az 1973-as Tres Hombres-szal tört be a nagy amerikai köztudatba, amelyet sokan máig legkitűnőbb munkájukként emlegetnek. Egy évvel későbbi nagy slágerük, a La Grange csak tovább öregbítette a zenekar hírnevét, és miután a Rolling Stones nyitóattrakciójaként körbejárták a legnagyobb amerikai stadionokat, beléphettek az igazi sztárok közé. Még ugyanebben az évben lefolytatott első önálló amerikai turnéjuk az év legnagyobb meglepetéssikerei közé tartozott, akárcsak a félig élő, félig stúdióban készített Fandango nagylemez.

Miután az 1976-os Tejas megjelent, a ZZ Top-nak már nem volt szüksége arra, hogy mások előzenekaraként vágjon neki az útnak. Aktuális koncertjeiken Texasban őshonos állatokat, például csörgőkígyókat és keselyűket engedtek szabadjára a színpadon, a közönség pedig megvadult a banda láttán. A turné a kor viszonyai között elképesztőnek számító 10 millió dolláros jegybevételt hozott.
A zenekar ezután jól megérdemelt pihenőre vonult, mely alatt Dusty Hill és Billy Gibbons szakálla a máig ismert legendás méretűre nőtt, Frank Beard pedig – nevével ellentétben – arcszőrzet nélkül lépett elő. Visszatérő anyaguk, az 1979-es Deguello már a Warner Records gondozásában jelent meg, és az I Thank You, illetve a Cheap Sunglasses képében két nagy slágert fialt. Az 1981-es El Loco szintén megbízható siker volt. A zenekar hangzása ekkoriban kezdett el orientálódni egyfajta keményebb, feszesebb megszólalás felé, amellyel addig az irántuk közömbösebb hard rock híveket is sikerült megragadniuk. Gibbons: „Egy cseppet sem zavar, hogy rengeteg rajongónk a banda hard rockos oldalára kíváncsi, a régebbi lemezeinket pedig meg sem hallgatja, de tény, hogy valószínűleg van még mit tanulnunk a kemény hangzások terén. Mi a bluesból jöttünk és igazából a bluesosabb dolgokat szeretjük. Sokan azt mondják, hogy fehér ember sosem fog igazi blues-t játszani, de mi azért akkor is megpróbáljuk. Ha meg nem sikerül, még akkor is van benne legalább egy kis blues-érzés…”

Az 1983-as Eliminator igen komoly meglepetést okozott azzal, hogy egyes helyeken szintetizátorokkal és elektromos dobokkal végzett kísérleteket tartalmazott: e hangzások egyfajta speciális ízt adtak a banda tradicionális alapokon nyugvó, háromakkordos hard rock/blues-muzsikájának, azonban mit sem értek volna remek dalok nélkül, az Eliminator pedig kivétel nélkül csak ilyeneket tartalmazott. Az ekkoriban beinduló amerikai MTV pedig azonnal ráharapott a bizarr kinézetű banda vicces klipjeire: a Gimme All Your Lovin’, a Sharp Dressed Man, a TV Dinners és a Legs révén a zenekar minden idők egyik legkevésbé nyilvánvaló MTV-sztárjává vált, az Eliminator pedig minden képzeletet felülmúló sikert aratott az Egyesült Államokban.

A zenekar elképesztő népszerűségének egyik legfőbb oka minden bizonnyal sajátos humoruk volt. Ennek egyik jellemző megnyilvánulása volt az az elhíresült eset is, amikor 1984-ben a közismert Saturday Night Live tévéshow-ban csupán viccből elnökjelöltként mutatkoztak be, és megmérettették magukat egy közönségszavazáson, ahol végül több, mint 200 ezer telefonos szavazatot kaptak, messze megelőzve ezzel a tényleges jelölteket. Az Eliminator eközben továbbra is hihetetlen ütemben fogyott a boltokból. A lemez több, mint 135 héten át szerepelt megszakítás nélkül a Billboard 200-as listáján, az ezúttal már önállóan is a legnagyobb amerikai szabadtéri stadionokat megtöltő ZZ Top pedig ekkoriban kétségtelenül a világ egyik legnagyobb rockegyüttesének számított. A szakma egy része persze teljesen értetlenül állt hihetetlen sikerük előtt – akárcsak az AC/DC esetében –, hiszen zeneileg semmi különöset nem csináltak, muzsikájuk a modernebb hangszerelési megoldások ellenére is a mindenféle díszítés nélküli dobalapok, a pofonegyszerű gitártémák és Billy Gibbons reszelős, sajátosan monoton, ám mégis fogós énekdallamai körül forgott.
Az Eliminator végül a ’80-as évek egyik legsikeresebb rocklemeze lett az Egyesült Államokban azzal, hogy napjainkig csak itt több mint 10 millió példányban kelt el. Népszerűségükre jellemző, hogy a Gillette ekkoriban fejenként 1-1 millió dollárt ajánlott fel Gibbonsnak és Hillnek, ha egy reklámban hajlandók megborotválkozni, ők azonban visszautasították a felkérést, mondván, szakáll nélkül túl rondák lennének.

A csapat nem sokáig tétlenkedett az ultrasikeres világkörüli turnét követően, és már 1985-ben a boltokba került következő nagylemezük, az Afterburner. Igazából senkinek sem okozott különösebb meglepetést, hogy még tovább haladtak az Eliminatorön megkezdett vonalon. A lemezt sok rockújság fanyalogva fogadta, mert túl mechanikusnak és gépiesnek találták, de több régi rajongó szerint is egy kissé elvetették a sulykot a rengeteg elektromos hangzás és szintetizátor használatával. Beard: „Határozottan állíthatom, hogy nem távolodtunk el a zenei gyökereinktől. A ZZ Top bluesbandaként kezdte, és csak később fordultunk a boogie-sabb, déliesebb hangzások felé, de a lemezeinket továbbra is a blues fővárosában, Memphisben vesszük fel. A gépekkel, szintetizátorokkal kapcsolatban rengeteg vita van, de én azok közé tartozom, akik szerint egy gép sosem lesz olyan tökéletes, mint egy ember. Sosem helyettesítenénk komputerekkel a hangszereinket. Szívesen használunk egy-két trükköt a nóták és a hangzás színesítésére, de azt sosem fogjuk megengedni, hogy a technika vívmányai átvegyék a helyünket.”

Az Afterburner még az általa kiváltott komoly viták dacára is azonnal a listák élbolyába került, a zenekar pedig minden korábbinál sikeresebb turnét bonyolíthatott le. Miközben a Sleeping Bag az MTV leggyakrabban játszott felvételévé vált, a ZZ Top pedig az azévi doningtoni Monsters Of Rock fesztivál főzenekaraként léphetett fel. A koncertsorozatot 1986-ban zárták le, méghozzá Nagy-Britanniában, ahol négy egymást követő estén töltötték meg zsúfolásig a londoni Wembley Arenát, az Afterburner pedig napjainkig csak az Egyesült Államokban több mint 5 millió példányban kelt el.

A zenekar ezután pihenőre vonult, és csak egy szokatlanul hosszadalmas szünetet követően adták ki következő lemezüket, a Recyclert, amely végül 1990 őszén került a boltokba. Az anyagot egy nem mindennapi fellépés vezette be a Vissza a jövőbe III-ban, ahol a csapat egy vadnyugati vonószenekart alakított. Az ügyes fogás természetesen ismét megtette kellő hatását, hiszen a film betétdalaként is szereplő Doublebackkel újabb gigantikus MTV-slágert produkáltak. A Recycler némi visszakozást mutatott, már jóval kisebb hangsúlyt kaptak rajta a szintetikus hangzások, mint az Afterburner-enl. A kritikusok általában kevesellték az igazán átütő erejű szerzeményeket, sokan egyenesen izgalommentesnek, kiszámíthatónak és dögunalmasnak nevezték a lemezt, de a zenekar hűséges rajongótáborát ezúttal sem befolyásolhatta semmi. A ZZ Top a korszak Los Angeles-i hard rock-szupersztárjai között éppen annyira nem passzolt egyetlen divatos, jól bejáratott skatulyába sem, mint ahogyan 1983-ban és 1985-ben sem az aktuális trendeknek megfelelő muzsikát játszották, de a Recycler még így is azonnal a listák élmezőnyébe került, amerikai stadionturnéjukra pedig villámgyorsan elkeltek a jegyek. A csapatot több mint 2,5 millióan nézték meg az aktuális világkörüli koncertkörút állomásain, az album pedig kétszeres platinalemez lett az Egyesült Államokban.

A zenekar ezután átszerződött az RCA lemeztársasághoz, és megígérték, hogy a következő stúdióalbumon vissza fognak kanyarodni a gyökereikhez. Az 1994 nyarán kiadott Antenna hangzása valóban organikusabb és élőbb volt. Gibbons: „1969 óta dolgozunk és gyakorolunk együtt. Egyszerű garázszenekarként kezdtük, és ezzel a lemezzel most ugyanabba a közegbe akarunk visszatérni. Mostanra egyértelművé vált számunkra: ahhoz, hogy igazi rock’n’rollt játsszunk, a gitárok és az erősítők is elegendőek. Ezt a lemezt hárman írtuk, és nem négyen, negyedik tagként egy szintetizátorral, így 1994-ben visszatértünk az 1974-es énünkhöz. A ZZ Top ma sem más, mint egy kissé kipolírozott, de azért továbbra is mocskos blues / boogie / rock’n’roll-banda.”

A Pincushion és a Breakaway még az alternatív korszak felvirágzásával is sínen tartották őket, az Antenna pedig viszonylag gyorsan átlépte az 1 milliós eladási példányszámot az Egyesült Államokban, de a zenekar előtt ekkor már jóval kevesebb kapu állt nyitva, mint az utóbbi egy évtizedben bármikor. A ZZ Top vitán felül a trendektől függetlenül is nagy és hűséges rajongótáborral rendelkező zenekarok közé tartozott, de a zenei életben ekkorra már teljesen eluralkodott gyorsfogyasztói szemlélet nem kedvezett a hozzájuk hasonló csapatoknak.

„A mai rockzenével egy baj van: amíg a ’70-es években az átlag rockrajongó egy szívesen sörözgető, húszas évei közepén járó férfi volt, addig a mai átlagrajongó 172 centi magas, 17 éves tinédzserlány.”

Dusty HillA csapat 1996 őszén mindenféle komolyabb hírverés nélkül adta ki következő lemezét, amely a Rhythmeen címet kapta. Amit az Antenna kapcsán ígérgettek, az itt valósulhatott meg teljes valójában, ezen az albumon ugyanis már mutatóba sem szerepeltek elektromos, megeffektezett dobok vagy popos szintetizátortémák. A nyers, kellemesen ódon megszólalású lemezt ezúttal már kedvezően fogadta a szakma, de a ZZ Top ezúttal már csak nagynehezen tudott bekerülni az amerikai rádiókba, és ehhez az is kellett, hogy a kiváló She’s Just Killing Me helyet kapjon a George Clooney és Quentin Tarantino nevével fémjelzett nagysikerű kultuszfilm, az Alkonyattól pirkadatig zenealbumán.

A zenekar innentől kezdve a háttérbe húzódva dolgozott, ritka megjelenésekkel, de élőben mindig megbízhatóan megtöltik a csarnokokat. Magyarországon 2004 nyarán koncerteztek először, akkor a Petőfi Csarnokban, most pedig a Papp László Budapest Sportaréna színpadán láthatjuk őket.