A klasszikus regényeket állandóan piacon kell tartani, egyrészt, mert ajánlott vagy kötelező olvasmányok, másrészt mert a kulturális identitásunk nehezen képzelhető el, mondjuk a Vörös és fekete nélkül.

Francia regény, mégis annyira magunkénak érezzük, hogy csoda, hogy Stendhalt nem magyarosítottuk, úgy mint Verne Gyulát. Persze, aki álnéven ír, az ne is várjon mást. Mert ugyebár Stendhal írói név, a szerzőnek valójában Henri Beyle a becsületes neve.

Stendhal karrier-regénye középiskolai tananyag, hálás téma dolgozatíráskor, szépen fel lehet építeni a színek szimbolikáját, a fikció és a valóság (a történet alapötlete ugyebár újságcikkekre épül) viszonyát, megemlíthető az az írói tévedés is, mely szerint Stendhal azt írja, hogy története Krónika 1830-ból, de mint tudjuk, a regényidő négy évet fog át. 

A Vörös és fekete nemcsak hálás dolgozattéma, de a maga nemében eszményi regény, számos gimnazistának e könyv az ún. kockacukor, a beetető irodalmi élmény, több tanár mesélte, hogy a Vörös és fekete elolvasása után kapott rá egy-egy diákja a szépirodalomra. Pazarul modellezi a kamaszok lelki fejlődését, kiválóan képezi le az érzelmek dinamikáját, sokak számára valóban identitás-könyv, egy romantikus Zabhegyező.

Nem mindegy tehát, hogy diákkönyvtár kiadvány áll a polcunkon, vagy elegánsabb kötet. Ahogy nem mindegy, hogy írott CD-n hallgatjuk meg a Pink Floyd The Wall-ját, vagy egy díszdobozos, valóságazonos minivinilen. A vászonkötésben megjelent, elegáns Vörös és feketét szívesebben olvas újra az ember. Pedig itt nincs szó remaszterizásról, a klasszikus Illés Endre-fordítást adták ki újra. És még azt sem mondhatjuk, hogy igazán szép lenne a könyv kiállítása. Egyszerűen csak korrekt. Az aranyozás talán kicsit sok, a sorozat (Korábban a Bovaryné jelent meg ezekkel az arculati elemekkel) erősen a Jókai-összes-felé konvergál, de még mindig jobb, mint a diákkönyvtár-féle vizuális ámokfutás. 

A Vörös és fekete a világirodalom egyik legszebb lélektani regénye, van minden, ármány, szerelem, gyilkosság, becsvágy, divat, az igazság szenvedélyes akarása, és társadalomrajz a francia restauráció utolsó éveiről. A főhőssel való azonosulást megkönnyíti az is, hogy Julien Sorel -ahogy sok kamasz-, folyton azon kesereg, hogy elmúltak a nagy idők. Minden tizenéves úgy érzi, hogy pont az ő korosztálya nem nagy generáció, hogy az előtte járóknak kijutottak a nagy rocknyarak, a szabad szerelmek, ők viszont egyszerűen csak bénák. 

Nos, Julien Sorel is valami hasonlót érez, persze rocknyarak nélkül... hogy vége nagy hősies napóleoni időnek, nincsenek háborúk, nincs katonai karrier, a mélyről jövő fiúknak marad a papi pálya. A regény minden igényt kielégít, mozgalmas a történet, ugyanakkor az érzelmek mélyvilágát is feltárja, a belső monológokat népszerűsítő pszichológiai könyvekben lehetne illusztrációként citálni, Stendhal legalább olyan jó analitikus, mint Tolsztoj. 

A szerző mintha csak az olvasóra hagyná annak felismerését, hogy Julien Sorel anyjáról szinte egy szó nem esik, és hogy ez a könyv egyik kulcsa, De Rênalné valójában az anya, szerető, barát, húg, minden fői archetípust megkap tőle, így válik érthetővé, miért fut rá Julien arra az érzelmi mezőre, ahonnan már csak egyetlen ösvény mutatkozik számára: a halál. A regényben minden csak pótlék, apapótlék (Chélan abbé, Pirard abbé), karrierpótlék, semmi nem az igazi, ahogy a fekete (papi) szín is csak a vörös (hadsereg, illetve a vér) alternatívája.