A District 9 az első pillanatban magával ragadja a nézőt. Aztán egy kicsit elengedi, de ettől még jó film. Csúnya élienek és még csúnyább emberek sokadik típusú találkozása. Két óra tömény izgalom és viszolygás.

Pedig az elején még mosolyogni, sőt nevetni is lehet. Nem is keveset. Maróan ironikus szatíraként, vicces antiutópiaként indul a film, aztán átmegy véresen komoly, dühvel teli akciófilmbe. Mintha az emberi gyarlóságon való élcelődés közben elöntötte volna az alkotók agyát a lila köd, és úgy döntöttek volna, hogy mondanivalójuknak sokkal jobban megfelel ez utóbbi forma.

A film felütésében, körülbelül fél óráig gyönyörködhetünk egy zseniálisan összerakott áldokumentumfilm részleteiben, amely egyszerre tart görbe tükröt a kirekesztő, fajgyűlölő, demagóg, számító, tudatlansága miatt előítéletessé váló emberek társadalmának és az azt megjelenítő médiának. De a történetnek keretet adó áldokumentarista képeket lassan szinte kiszorítják az akciójelenetek, és úgy érezzük, mintha egy lövöldözős videójátékot néznénk, ahol egy végigharcolt szint után mindig következik egy még az előzőnél is nehezebb és véresebb szint. Mindezzel párhuzamosan főhősünk irodista nímandból magányos akcióhőssé változik, aki egyszerre rendelkezik Bruce Willis elszántságával és Cronenberg léggyé változó főhősének "sármjával".

A főhőst alakító Sharlto Copley, akár a többi színész és maga a rendező, teljesen ismeretlen. Ezért is öröm nézni a District 9 című filmet: egy semmiből felbukkanó dél-afrikai rendező, semmiből felbukkanó színészekkel, viszonylag kis költségvetésből létrehoz egy bámulatosan profi űrlényes inváziós mozit, amiben jók a színészek, jók a trükkök, rendben van a képi világ, aminek egyedi a hangneme és van mondanivalója. Neill Blomkamp ismeretlen dél-afrikai filmesből Peter Jackson csinált világhírű hollywoodi rendezőt, meglátta benne a fantáziát és elvállalta, hogy producerként segít, hogy Blomkamp egyik három évvel ezelőtt készített kisfilmjének (Alive in Joburg) alapötletéből nagy mozi lehessen.

Az alaphelyzet: az űrlények a nyolcvanas években megérkeztek a Földre. Nem New Yorkba, Washingtonba, hanem történetesen Johannesburgba. És nem is támadó jelleggel, csak valamilyen gikszer (technikai) miatt itt ragadtak. Gigantikus űrhajójuk egyszer csak megállt a város felett és ott lebegett hónapokig, mire a katonák végül bemerészkedtek. Több mint egymillió betegeskedő, két lábon járó, vartyogó, rákszerű lényt találtak. Csúnyák is voltak, meg nem is értettek a nyelvünkön, hát bezárták őket egy gettóba, akarom mondani, menekülttáborba, ... és csakis az ő érdekükben. El is röppent majdnem három idegengyűlölettel (ezúttal szó szerint) teli évtized. Eközben a "rákoknak" csúfolt lények szaporodtak, rászoktak a macskakajára és néha rendetlenkedtek a városban. Az emberek, hogy megakadályozzák szaporodásukat, irtották a kis "rákokat", meg néha a nagyokat is; és macskaeledelért cserébe felvásárolták az idegenek fegyvereit.

A szürreálisnak és abszurdnak tűnő áldokut nézve hamar rájöhetünk, hogy ebben a történetben, egyedül az űrlény az a momentum, amit nehéz elképzelni, az összes többi eleme a sztorinak nagyon is ismerős a történelemből és akár a tegnapi híradásokból. Például érdekes háttérinfó, hogy a gyerekekként apartheidet közelről átélt rendezőnek nem kellett arra pénzt költeni, hogy felépítsék a menekülttábort, hiszen adott volt a valóságban. A bádogfaluhoz állítólag alig nyúltak hozzá, egy az egyben azokat a körülményeket látjuk a vásznon, ahogy az ottani emberek élnek. Vagyis éltek, mert éppen a forgatással egy időben helyezték át őket egy "csinosabb" nyomornegyedbe. Újabb párhuzam a valóság és a mozi között.

Ugyanis a filmbéli űrlényekről "gondoskodó" embereknek is az a terve, hogy a túlzsúfolt kilences körzetből egy a várostól távolabbi gettóba szállítsák a "bevándorlókat". A film keretét adó dokumentumfilm arról az emberről, Wikus van De Merwe-ről szól, akire csak azért bízza rá főnöke - aki egyébként az apósa is - a kilakoltatás irányításának megtisztelő feladatát, mert elegendő mennyiségű megfelelési kényszer és annál kevesebb szellem dolgozik benne. Csinálja, amit mondanak neki és bájos együgyűséggel magyarázza az operatőrnek, hogy a felgyújtott "rákbölcsőde" azért ad pattogó hangot, mert a kis embriók kipukkannak, mint a popcorn.
Eddig a pontig tart a szatirikus társadalomkritika. De a kilakoltatásnál nem megy minden simán. Wikusnak lehetősége adódik rá, hogy több szemszögből lássa meg, mi is zajlik valójában az emberek és űrlények között. Innentől kezdődik a horror, a számkivetett, magányos hős harca az őt bedaráló rendszer ellen, sőt az ellenségem a barátom alapséma is kibontakozik.

A sztorinak ezen a pontján már jócskán magunk mögött hagytuk az elmélkedős, filozofálós részt, tocsogunk a vérben, űrlénytrutyiban. Leszakadt körmök, kihulló fogak, baltával megkísérelt önamputálási kísérlet látványa, fűrészes tudósok és felfegyverzett katonák vérszomja miatt kezd feszengeni az ülésben a néző. A nagyobb horizontot átfogó társadalmi szemszög is elveszik és gyakorlatilag három-négy szereplő kergetőzése tölti ki a játékidőt, amely az egymást érő akciójelenetek dacára egyre lassabban telik.

Bár az eseménydús cselekmény és a hátborzongató látvány eltereli a figyelmet, azért így is feltűnhet néhány logikai bukfenc, vagy olyan ok-okozati összefüggés, ami nagyon nem áll stabil lábakon. Már csak ezek miatt -és persze a profi látvány és a nyitva hagyott történet által felvetett kérdések miatt is- napokig motoszkálhatnak a filmmel kapcsolatos gondolatok a fejünkben.



Ami az én agyamban motoszkál, az egy kétségbeesett, álnaiv kérdés: Ugye nem lesz folytatása?! Nem mintha nem néznék meg szívesen még egy filmet Neill Blomkamptól, de a District 9 így ütős és kerek, nagyon nem kéne még egy bőrt lehúzni róla. Ettől függetlenül valószínűleg nem sokára újból meggyőződhetünk róla, hogy Hollywoodban - még akkor is, ha a rendező esetleg nem amerikai - nem azért szoktak nyitva hagyni egy sztorit, mert nem szeretnek szájbarágni és különben is úgy elegáns. Hanem azért, hogy még több pénzt kipréseljenek belőle.