...és egy karnyújtásnyira van tőlünk, ugyan miért hagynánk ki az adódó alkalmat, hogy találkozzunk vele?

A Mr. Big valódi hard rock-szupergroup-ként kezdte el pályafutását a ’80-as évek végén. A zenekar alapítója és vezéregyénisége Billy Sheehan basszusgitáros volt, akit felbukkanása, a ’80-as évek eleje óta a világ egyik legvirtuózabb négyhúrosaként, „a basszusgitár Eddie Van Halen-jeként” emlegettek a szakmában. Sheehan többek között zenészkörökben legendás saját rockbandáját, a Talas-t és David Lee Roth csapatát hagyta a háta mögött, és társaiul szakmai berkekben kivétel nélkül jónevű muzsikusokat választott. Pat Torpey dobos keresett session-zenész volt, aki többek között Robert Plant turnécsapatában is megfordult, az énekes Eric Martin pedig elismert AOR-énekesnek számított a műfaj fanatikus rajongói között. Az együtteshez legkésőbb csatlakozó Paul Gilbert gitárzseni előzőleg a Racer X nevű kőkemény és zseniális amerikai power metal-csapatban játszott többek között annak a Scott Travis-nek a társaságában, aki 1989-ben, a kultikus banda feloszlása után bekerült a Judas Priestbe.
Billy Sheehan: „Pault először egy Racer X koncerten láttam egy klubban Steve Vai-jel néztük a bulit, és amikor Paul elkezdett szólózni, Steve-vel csak egymásra néztünk, hogy jobb, ha most megyünk. Egyszerűen hihetetlen volt, amit ott bemutatott! Hatalmas szerencsének tartom, hogy Paul beszállt a Mr. Bigbe, mert a hozzá hasonló kaliberű muzsikusok, mint Vai vagy Joe Satriani, mindannyian szólókarrierbe kezdtek. Paul azonban egy másféle típus, ő a zenekari munka híve. A szöveges zenéhez, a dalszerzéshez van igazi érzéke és nem az instrumentális bűvészkedéshez, emellett pedig igazi klubzenész is. Steve Vai az egyik legrendesebb és legjobb ember, akivel valaha is dolgoztam, de ő egy teljesen más típus, hiszen egyből bekerült a mélyvízbe azzal, hogy már 20 évesen stadionokban játszott Frank Zappával. Ennek megfelelően egy szenzációs színpadi előadó, de ha például jammelni akarunk, előre meg kell neki mondani, hogy melyik nótában mikor improvizálgatunk egy kicsit. Paul sokkal spontánabb játékos, mint ő.”

A zenekar első produkciója, az 1989-es Mr. Big meggyőző, technikailag tökéletesen kidolgozott dalokat tartalmazott, amelyek közül a legismertebbek talán az Addicted To That Rush és a Rock’N’Roll Over lettek. A lemezzel kapcsolatban külön kiemelendő volt, hogy habár a Mr.Big mindenhárom hangszerese a világ legképzettebb rockzenészei közé tartozott, elsősorban a dalokra koncentráltak és nem arra, hogy tényleg elképesztő technikai tudásukat fitogtassák. Az erőteljes blues-ízekkel elővezetett, felettébb nehéz és mégis abszolút természetesen, megszólaló album azonnal a szakma kedvencévé tette a csapatot, és elvetette eljövendő sikereik magvait. A lemez egy év leforgása alatt körülbelül 250 ezer példányban kelt el az Egyesült Államokban, ami jó kezdésnek számított, de nem is lehetett kérdéses, hogy a zenekarra a későbbiekben ennél nagyságrendekkel hatalmasabb sikerek várnak majd.

„Sokan kifogásolják, hogy a koncertjeinken mindhárom hangszeres szólózik, Billy és én többször is, de én erre csak azt tudom mondani, hogy ez nagyjából olyan, mintha azt mondanák: sárga helyett rózsaszínű gitárt kellett volna használni. A szóló is ugyanolyan zene, mint egy dal. Meg kell tanulni összesűríteni 1 percbe azt, amit normális esetben egy nótával 6 perc alatt mondanál el. Az efféle egyéni játéknak is önálló zenei műnek kell lennie. Szóló és tekerés között ég és föld a különbség.”

Paul GilbertAz 1991 tavaszán kiadott Lean Into It-et a szaksajtó kora egyik legkiemelkedőbb hard rock albumaként fogadta. A zenéből továbbra is minden pillanatban sütött a klasszikus blues iránti óriási elkötelezettség: olyan klasszikus értékű munkát tettek le az asztalra, amely gyakorlatilag eszenciája volt mindannak, ami csak valaha is jó volt az amerikai rockzenében. A legnagyobb feltűnést a nyitó Daddy, Brother, Lover, Little Boy – ismertebb nevén a The Electric Drill Song – keltette, amelyben Paul Gilbert egy elektromos fúró segítségével játszotta az ultragyors gitárszólót. Az albumot nem kapta azonnal hátára a világhír, bár az mindenképpen beszédes volt, hogy a White Lion előzenekaraként lejátszott Európa-turnén a Mr.Big rendszerint sokkal nagyobb tapsot és elismerést kapott, mint a meglehetősen gyenge formában lévő főattrakció. Amikor az év második felében az akusztikus szerelmesdal, a To Be With You megindult felfelé a listákon, a Lean Into It-et hirtelen hatalmas tömegek szerezték be maguknak.

A To Be With You 1991 karácsonya környékén került fel a brit és az amerikai single-listák első helyére, a Mr.Big pedig egycsapásra bekerült általa a szupersztárok közé. Az ízig-vérig hard rockot játszó zenekarnak természetesen nem tett túl jót, hogy egy lírai dallal futottak be, de a zenekar ezúttal már önállóan is nagy tömegek előtt lépett fel, habár a To Be With You sikerét követően az ő koncertjeiken is megjelentek a slágerlisták kizárólagos hívei és az átlagosabb zenehallgatók is. A Lean Into It végül több, mint 1,5 millió példányban kelt el az Egyesült Államokban, azonban sem amerikai, sem európai sikerüket nem lehetett ahhoz az őrülethez mérni, amit a Távol-Keleten okoztak. A Mr. Big Japánban egyenesen a két-három legnépszerűbb külföldi rockzenekar közé került, és ezzel olyanok vetélytársa lett, mint a szigetországban szintén hihetetlen népszerűségnek örvendő Bon Jovi és Aerosmith. Japánban és a Távol-Keleten olyannyira nagy volt irántuk az igény, hogy 1992-ben két olyan élő anyag is megjelent, amelyek csak a japán rajongók számára készültek. A Raw Like Sushi I és II lemezek Európában és Amerikában csak méregdrága japán importként voltak beszerezhetőek, ezért az itteni Mr. Big fanatikusokat egy szintén 1992-es Mr. Big Live című élő lemezzel kárpótolták.


A zenekar szinte lélegzetvételnyi időt sem hagyott magának. Harmadik albumuk, a Bump Ahead már 1993 őszén megjelent, és annak ellenére, hogy a folyamatos, hajszolt tempójú turnézás közepette akár össze is csaphatták volna, természetesen nem így történt. A szakma rögtön az év egyik legkiemelkedőbb albumaként fogadta a két elődjénél némileg vastagabb, telt, ám továbbra is organikus hangzású Bump Ahead-et. A Bump Ahead anyagát közvetlenül a megjelenés után az Aerosmith nyitóbandájaként mutatták be világszerte, így Budapesten is. A megváltozott körülmények miatt az Egyesült Államokban már nem számíthattak akkora sikerre, mint a Lean Into It idején, de a Wild World című akusztikus feldolgozás azért itt is sínen tartotta a csapat vonatját, Európa és Japán pedig ismét térdre borult előttük. Ennek ellenére sokak szerint erőteljes túlzás volt 1994 végén egy újabb koncertlemezt kiadni, de a Japánban rögzített, egy élő anyagtól meglepő arányú balladát szerepeltető Japandemonium minősége nem hagyott maga után kívánnivalót. Ezután hosszabb szünet következett. Három stúdióalbumuk ekkorra már összesen több, mint 5 millió példányban kelt el világszerte.

Hosszabb szünet után a zenekar egy sarkaiból teljesen kifordult, rockellenes könnyűzenei életbe tért vissza az 1996 tavaszán megjelent Hey Man albummal. Már 1993-ban is sanyarú idők jártak a hozzájuk hasonló hard rock zenekarokra, de a ’90-es évek közepének zenei változásai tényleg az összes kaput bezárták az előző korszak sztárjai előtt. A Hey Mannel a Mr. Big természetesen nem váltott át az aktuális trendeknek megfelelő dallamos dél-kaliforniai punkba, de az album nem volt olyan egyértelmű stadionrock-lemez sem, mint például a Lean Into It. A zenekar egy elődeinél jóval higgadtabb, minden hangjában kiérlelt anyagot jelentetett meg, amely adott esetben akár csalódást is okozhatott azoknak a rajongóknak, akik elsősorban a csapat keményebb oldalát szerették, de objektíven nézve a minőségre most sem lehetett panasz.

Az Egyesült Államokban ekkoriban természetesen már semmi esélyük sem volt a sikerre – itt már a Bump Ahead is csak lassan és nehezen érte el az aranylemez fokozatot –, de a Mr. Big népszerűsége ekkorra már Európában is jócskán megcsappant, és az anyag nem csikart ki számottevő érdeklődést az öreg kontinens közönségéből. A Hey Man Japánban ezzel szemben helyből a listák élére került, és hetek alatt több mint 500 ezer példányban kelt el, ami továbbra is sínen tartotta őket. Billy Sheehan: „Amikor annak idején a Mr.Big megalakult, mindenki azt hitte, hogy a sztárok összejöttek egy kis pénzt keresni, aztán majd keresnek maguknak újabb projecteket, de mi még most is itt vagyunk, pedig azóta hosszú évek teltek el, és ezalatt gyökeresen megváltozott a zenei világ. Azok a csapatok, akik velünk indultak, szinte teljesen elfogytak, pedig egy rakás B betűs banda volt rendkívül sikeres abban az időszakban, a Badlands, a Bad English, a Blue Murder, a Baton Rouge és még hosszasan sorolhatnám… Mi azonban megfogadtuk, hogy bármennyire is kemény a helyzet, nem fogjuk elárulni a rajongóinkat. Valóban voltak olyan bandák, akik csak a stúdióban találkoztak, a tagok gyűlölték egymás pofáját, de azért összecsaptak egy lemezt, mert tudták, hogy 1-2 millió példányt úgyis eladnak majd belőle. Ilyen csapatok természetesen most is vannak, csak éppen nem dallamos hard rockot játszanak, hanem alternatív muzsikát, grunge-ot és punkzenét. Érdemes lesz megnézni, hogy mondjuk 8 év múlva kik lesznek még együtt az utóbbi években összeverődött zenekarok közül! Ha az ember csak azért csinál lemezt, hogy sok pénzt keressen vele, akkor abszolút fordítva látja a dolgokat, és hamar besétál az erdőbe. Mi azonban mindaddig itt leszünk, amíg az emberek kíváncsiak ránk.”

Az 1997-es Big, Bigger, Biggest válogatás összefoglalta a zenekar karrierjét. Ezután mind Gilbert, mind Martin szólólemezekkel jelentkeztek, amelyek azonban az anyazenekarénál jóval puhányabb, de mégis igen magas színvonalú muzsikát tartalmaztak. Billy Sheehan 1999 tavaszán bejelentette, hogy a Mr.Big újra aktivizálja magát, ám a gitárosi poszton az inkább szólókarrierjét egyengető Paul Gilbert helyét a gitárhősi berkekben már régóta közismert Richie Kotzen foglalta el. Gilbert eközben újjáalakította a Racer X-et, amely azonban a továbbiakban inkább csak side project-jelleggel működött.

A már Kotzennel megírt és felvett ötödik Mr.Big album, a Get Over It végül 1999 őszén jelent meg minden különösebb hírverés nélkül. Az elődeinél blues-osabb, ám a Hey Man-nél jóval lendületesebb és felszabadultabb anyag mindössze 2 hét alatt 175 ezer példányban fogyott el Japánban, Európában és az Egyesült Államokban azonban jóformán senkit sem érdekelt. A Mr. Big tevékenysége innentől fogva tulajdonképpen Japánra korlátozódott, azonban hamarosan megindult a széthúzás, mivel mindegyik tag különféle projectekben élte ki energiáit, és egyre kevesebbet foglalkoztak az anyabanda ügyeivel. Az Actual Size című hatodik anyag 2001 nyarán már csak a Távol-Keleten jelent meg, és szinte kiadása után közvetlenül Sheehan bejelentette: társai kirúgták a csapatból, mert nem volt elégedett a Mr. Big egyre balladisztikusabb, lazább irányvonalával, ami miatt ekkorra már állandósultak a zenekaron belüli súlyos konfliktusok. A basszusgitáros végül mégis részt vett a Mr.Big már lekötött aktuális japán arénaturnéján, amely végül a csapat hattyúdalát is jelentette egyben.

A klasszikus Martin – Sheehan – Gilbert – Torpey négyes többször rebesgetett aktivizálódása végül 2008 elején következett be: miután a Mr.Big szabályszerűen letarolta a japán koncertpiacot, nekivágnak Európának is, ahol nem stadionokban, de fanatikus közönség előtt lépnek majd színpadra. Budapesten szeptember 27-én, a Diesel Klubban játszanak.