Véget ért a Corvina a Művészet története című nagyszabású vállalkozása, meg nem is. Nem mondhatnánk, hogy népmesei fordulat jön, pusztán arról van szó, hogy Legújabb kori művészet című munkával befejeződött a sorozat, de van még egy bónusz kötet. A magyar művészetet körülíró könyv.

Szükség is van erre, mert a nemzetközi szakma kollektív memóriáját nem karcolta meg különösebben a magyar képzőművészet, a kánonértelmezések szerint kiválóságaink jórészt a második vonalba vagyunk sorolva, és sajnos a Legújabb kori művészet kötetbe sem találunk magyar vonatkozásokat. De majd a kiegészítő szakmunka! 

Addig is itt a napjaink vizuális gesztusait és a közelmúlt (1945 utáni) képzőművészeti dokumentációját elemző, albumnak sem utolsó könyv, mely macsétval vág utat a kölönböző iranyzatok (újdadaiozmus, újrealizmus, fluxus, pop art, happening, hiperrealizmus, body art, land art, szegény művészet, neoexpresszionizmus, transzavantgard) dzsungelében.

A könyvnek talán fontosabb küldetése is van, mint a korábbi munkáknak, hiszen a leghevesebb ellenállásba pont az elmúlt negyven év művészete ütközik. Ez azért is érthetetlen, mert bár az új kezdeményezésekre értelemszerűen riadtan reagál a hivatalos művészet, de ezek a dominanciajátékok néhány év alatt lefutnak, majd léterjön egy természetes szelekció, és intézményesül az is, ami az intézményesült művészeti struktúrák, ideológiák ellenében jött létre. De valójában még 30-40 év távlatából is nehéz lenne turistalátványosságként meghirdetni egy fluxusművészeti retrospekítv tárlatot. 

A közvélemény elfogadja az erőteljes gesztusokkal medializált Lucien Freud munkásságát, Pollock action paintingjét, Roy Lichtenstein képregényekből merített világát, Warhol pop artját, Keith Harring-féle graffiti-festészetet, a sajtburgert megfestő Claes Oldenbburgot, de már Bill Viola videoművészetének ismerkedése során az átlag galériaturista agya ledobja az ékszíjat. 

A drága galériabarát jórészt azokat a kortárs művészeket engedi közel magához, akik egy korábbi élményanyagához köthetőek. Ott van például Lucian Freud, aki alapvetően Otto Dix és Georg Grosz örököse. Nem véletlen, hogy a hátizsákos turisták is odavannak érte. 

Kétségtelen, hogy a képzőművészeti kalandokra vállalkozóknak meg kell tanulniuk szeretni a tonikot, azaz: rá kell hogy érezzenek a kortárs művészet zaklatott tudattalanjára, a formai konvenciók totális elutasítására, Hartung gesztusfestészete, az agresszív, tolakodónak ható műveletekre, melyek az eddigiektől radikálasan eltérő befogadási attitűdöt kívánnak. 

A Legújabb kori művészet kiváló sorvezető, segít abban, hogy magunkévá tegyük a formai tagadások megszállottjainak zaklatott alkotásait. Illetve vannak, akik nem is megszállottak. Illetve másképp azok. A hiperrealisták például minden érzelmet kiiktatnak a művészetből. Van, aki soha nem fogja megszeretni a hulladékfestészetet, a zsákvászonra konstruált világokat, a roncsolt vásznakat. Nincs könnyű dolgunk, de miért ne vágnánk bele a kalandba?