Rozsonits Tamás mindent tud a Hobo Blues Bandről, többet, mint a zenekar tagjai, ami még nem lenne elegendő az üdvösséghez, hisz’ a rajongók általában jobban képben vannak a dátumokat illetően, mint a zenészek, de a szerző nemcsak a bandát ismeri, de mindent tud a korszakról, melytől elválaszthatatlan a HBB története.

Mániás zeneszeretete minden körülményre kiterjed, azt is megtudhatjuk, hogy melyik zenész milyen hangszereket használt, hol szerezte be azokat satöbbi. Megkockáztatom, hogy Rozsonits kiváló könyvében nem is a fősodor a legizgalmasabb, hanem az apróságoknak tűnő dolgok, hangmérnökök elcseszései, borítóverziók, emberi kisszerűségek, vagy éppen nagyságok. 

Rozsonits könyve bizonyos szempontból a legalaposabb, valaha készült magyar popzenei szakkönyv, nemcsak Tibusz Gibson L5S gitárjáról és különböző dobmárkákról tudunk meg mindent, de a feleségek aspektusából is megismerhetjük a zenekar alakulástörténetét. 

A könyv külön erénye, hogy ugyanazt a tényanyagot számos szereplővel elmesélteti, kibomlik egy-egy sztori különböző aspektusa, így komplexebb képet kapunk a nagy igazságokról. Fontos, hogy bár közismert a szerző Földes Lászlóhoz kötődő mély barátsága, mégis helyet ad minden véleménynek. Például Szénich jól beszól Pókának, hogy mindenki lopott témákat, ő miért nem lophatott… 

A könyv bizonyos szempontból Magyarország elmúlt harminc évéről is szól, teljesebb képet kapunk a cenzúra működéséről, a megismerjük mindazt, amit szocializmusnak vagy éppen magyar rock and rollnak hívtunk. A könyv külön erénye, hogy Rozsonits példás felkészültsége és emberismerete minden zenészt szóra bírt, akik olyan dolgokat is elmondtak neki, amelyeket lehet, hogy soha nem húzott volna elő belőlük senki. Mint egy terapeuta hozott felszínre évtizedek óta lappangó konfliktusokat. 

Világos, a HBB harminc éves története hálás téma, itt aztán volt minden, mint a cirkuszban, de annál nehezebb volt kordában tartani az egyre duzzadó kéziratot. Rozsonits lexikális igénnyel készítette el Az út vadabb felén című, jórészt interjúkra épülő könyvét, így azoknak a hobológusoknak is ajánljuk, akik  felvértezve álltak a magyar puszta képzeletbeli 66-os útján. Számukra is igazi kalandregény lesz a könyv. 

A munka legfőbb erénye az alapos, minden körülményt körüljáró volta mellett az őszintesége. Földes László Hobo sem arról volt ismert, mint aki nagyon finomkodna, ha az ún. igazságról volt szó, nem igen foglalkozott egykori zenésztársai érzékenységével, és ez így van rendjén. De az, hogy a HBB harminc éves, bonyolult viszonyrendszerében Rozsonits keresztül tudta vinni a könyv koncepcióját, az egyszerűen elképesztő. 

Mindenki megkapja a magáét, nemcsak az egykori zenésztársak, nemcsak az "államosított" Bill kapitány, de maga Földes is kapott hideget-meleget. Az egyébként Hobo-rajongó Rozsonits nem vádolható elfogultsággal, miközben nagyon is elfogult. („Többször vendégeskedtem Földes László Hobo gyönyörű piliscsabai házában és annak gyönyörű környezetében, ahol Hobo annyira jól érzi magát tündéri családjával.”) 

A Hobo Blues Band története a magyar rock egyik legjobban dokumentált sztorija, mégis talán Rozsonits Tamás könyve mesélte el a legtöbbet Földes Lászlóról, és zenekaráról, a HBB-ről.