A Madách Színház által minden létező fórumon reklámozott darab teltházzal fog futni az internetes jegyrendelés tanúsága szerint. Kit ne vonzana a Monty Python híres-hírhedt Gyalog galopp című alkotása, megfűszerezve egy kis Brian életével és egyéb csemegékkel? Mi történik akkor, ha belevisznek egy “kis” magyar vonalat is?
Eric Idle 1969 és 1983 között volt tagja a Monty Python társulatnak. A Spamalot pontosan az 1975-ös Monty Python és a szent grál című film (azaz a Gyalog galopp) színpadi átirata. Számos helyen játsszák, például a Broadway-n, Ausztráliában, Spanyolországban, Franciaországban.
A mi Spamalotunk
Bravúros, gigantikus, óriási zenés felütés, a színpadi árokban nagy zenekarral. Még a zenéből is humort csalnak elő. Modern és kidolgozott díszletek között jelenik meg Artúr király és csatlósa, és indulnak útnak összegyűjteni a nagyon kerek asztal lovagjait, hogy együttes erővel találják meg a szent grált.
Pillanatok alatt kiderül, hogy ez egy vérbeli musical, időről időre akár ha a Moulin Rouge varietéje lenne: fantasztikus jelmezekbe öltöztetett táncosok, színészek szórakoztatnak. Minden, ami a színpadon megesik, a nézővel is megtörténik. A színészi játék brilliáns és pontos.
Aktuális humor, lenyűgöző látvány, a zene magával ragadó, jók a karakterek, jók az énekhangok, a darab ritmusa pergő. Szervét Tibort Artúrként és Polyák Lillát a Tó tündéreként élvezet nézni.
A lovagok nyakukba szedik a világot, szembeszállnak ellenségeikkel, teljesítik kötelességeiket, mígnem elérkeznek a legnehezebb feladathoz: egy színdarabot kell eljátszaniuk, de hogyan? Szinte kár, hogy a szünet megszakítja az élvezetet.
Hol romlott el a darab?
A második felvonásra gyakorlatilag 10 perc alatt gyűlik be a nézőközönség. Feszült várakozás. Ekkor csendül fel a magyarokról szóló dal, mert a magyarok a Madáchban vannak, velük lehet megcsinálni a színdarabot. Mézeskalácsnak öltöztetett táncos lányok, magyar menyecskék és legények ugrálnak a színpadon: felcsendül a Havva nagila, alatta zsidónak öltöztetett pár ropja, és az egésznek nagyon nincsen köze a nagyon kerek asztal lovagjaihoz. Ez a dal nem hihető, nem történik meg a csoda.
Az eredeti változatban a “mit ér egy Broadway-darab zsidók nélkül?” gondolat mentén zsidókat keresnek. Valóban nehezen átültethető humor az amerikai kultúrából más országok kultúrájába, mégis, a magyar interpretációban semmi szellemesség.
Ezt átmenet és ok nélkül követi a Tó úrnőjének áriája. Polyák Lilla hangja felülmúlhatatlan, manírja is belefér, de a dal, amelyben megénekli, hogy egy ideje mellőzik az előadásból, és ő ezt nehezen viseli, jóformán felháborító. Ez is része az eredeti verziónak, így a negatív kritika Eric Idle-nek szól, nem pedig a Madáchnak.
Pontosan tudjuk, hogy színházban vagyunk, és színdarabot nézünk, ezért elképesztően illúzióromboló erről a színészektől hallani, márpedig a tényt, hogy egy színházi előadás nézői vagyunk, nem egyszer dörgölik az orrunk alá a második felvonás során.
Innentől hiába jöttek a gegek, hiába eszeltek ki ötletes jeleneteket, sajnos nem voltak elég hatásosak, annak ellenére sem, hogy alapvetően a darab nem fáradt el. Azzal, hogy a magyar-téma bekerült, megtört az előadás ritmusa. A végére fárasztóvá vált az események követése.
Minden magyar színházi előadásnak legalább megközelítően ennyire monumentálisnak kellene lennie. Legalább ekkora költségvetéssel kellene tudni dolgozni. Minden színész, ha csak fele ilyen átéléssel játszana, minden énekhang csak fele ilyen tiszta volna! Örvendetes lett volna, ha Szirtes Tamás rendezése kiegyensúlyozott marad a darab teljes hosszában.
