Hatalmasat kockáztattak, de győztesen kerültek ki a csatából: az Alice In Chains új albuma nem pusztán jó, hanem igazi mestermunka.

A rockzenészek tudvalevőleg fajtájuknál fogva imádnak újjáalakulni / visszatérni / kibékülni, de még ennek fényében is csak nagyon kevesen reszkíroznának meg olyan rizikós lépést, mint az Alice In Chains. Layne Staley 2002-ben bekövetkezett tragikus halála után biztosnak tűnt, hogy a világszerte milliók által várt folytatás örökre elmarad, a heroin rabszolgájaként tengődő énekes ugyanis tényleg a pótolhatatlan zsenik körét gyarapította. Jerry Cantrell, Mike Inez és Sean Kinney azonban nem voltak hajlandók belenyugodni, hogy három hibátlan nagylemez, két nem kevésbé örökérvényű akusztikus EP és némi élő anyag után végérvényesen befejeződjön a ’90-es évek egyik legjobb és legfontosabb rockbandájának karrierje. Nem mozdultak azonnal, nyilván nekik is túl kellett lépniük Layne halálán, de végül elkezdtek koncertezni, és miután mindenki láthatta, hogy a semmiből előhúzott William DuVall-lal sem gyalázták meg a múltat és Layne hagyatékát, végül 14 évvel az utolsó Alice In Chains stúdióalbum után megérkezett a negyedik lemez, a Black Gives Way To Blue. És milyen jó, hogy így történt!

Ha a nagy szavaknak tényleg van miértjük, nem szabad félni tőlük, és ez most egy ilyen eset. A Black Gives Way To Blue ugyanis nem szimplán jó, hanem minden egyes hangjában méltó a zenekar nevéhez és ahhoz a bizonyos három klasszikushoz. Már Jerry Cantrell szólóalbumaiból is leszűrhettük, hogy a banda zenei agya igazából a gitáros volt, Inezzel és Kinney-vel a háta mögött pedig tényleg nincs mese: úgy szólnak, mint… az Alice In Chains. Ami William DuVallt illeti, nos, ő is tökéletesen passzol a képbe, habár nyilván nem Layne. Orgánuma képzett és erős, de kevésbé karakteres, az a metsző, drámai él sem olyan gyomorba markoló az előadásmódjában, az énekdallamok hallatán azonban elég egyértelmű, hogy ezek nagyrésze a klasszikus időkben sem feltétlenül Staley-től, hanem sokkal inkább Jerrytől jött. Ő egyébként – csakúgy, mint a régi szép időkben – szintén jó alaposan kiveszi a részét a vokálozásból.
Nyitott kérdés volt, zeneileg merre indulnak majd el így 2009-ben, de itt sem történt mellényúlás. A hármas album annak idején sokakat megosztó kísérletezős, tekervényes hozzáállása itt nem jellemző, gitárgazdag, súlyos és direkt a lemez, nem kevés áthallással a zenekar egyértelmű csúcsalkotása, a Dirt irányába, szánalmas múltidézgetésről azonban szó sincs, a Black Gives Way To Blue is ugyanolyan önálló és karakteres arculatú, mint elődei voltak. Nincs mese, ez itt 11 dalnyi vegytiszta Alice In Chains eszencia, ami simán van olyan erős, hogy így, a 21. század második évtizedének küszöbén újradefiniálja a zenekart. A jellegzetes húzós-nyúlós vokálok és a sound egyes dalokban egyenesen megtévesztővé teszik a végeredményt: ha nem tudnánk, amit tudunk, itt-ott simán elhihetnénk, hogy valami kiadatlan régi dalt hallunk Layne-nel. A nyitó All Secrets Known tipikusan ilyen, de a már-már szinte röhejesen fogós Check My Brain is rendelkezik mindazzal a kakaóval, ami akkora sikerdalokká varázsolta annak idején a Man In The Boxot vagy a Them Bonest. És igazából az a szép, hogy a többi szerzemény sem gyengébb nála, legfeljebb lassabban adják meg magukat.

Legyen szó akár az Alice In Chains súlyosan riffelő, éjfekete oldalát mutató témákról vagy rockosabb dinamikájú dalokról, itt bizony szó sincs mellényúlásról. A nyugodtabb, vegytisztán szép pillanatokat pedig jóformán megemlíteni is felesleges, ebben ugyanis mindig ott voltak a legnagyobbak között, és most sincs ez másként. Az már csak a bónusz, hogy a Layne emléke előtt tisztelgő záró címadó dalban nem kisebb figura zongorázik, mint Elton John, aki maga is nagy rajongója a csapatnak.

Valahol szürreális 2009-ben új Alice In Chains dalokat hallani, de aztán az ember túllép mindenen, és csak egyszerűen átadja magát a mágiának, ami régi fényében ragyog. Mestermunka, az utóbbi évek egyik legjobb hard rock/metal albuma.

A zenekar november 27-én a Petőfi Csarnokban lép fel.