Az indie-rock zenét játszó The Trousers énekes-gitárosa, Dr. Buffalo az Amber Smith-t hagyta el, hogy saját csapatot alapítson: a rajongók, a hazai és külföldi fellépések sora, vagyis a nagy siker a bizonyíték arra, jó döntés volt. A csapat hamarosan új albummal rukkol elő, addig is egy remek videóklippel örvendeztették meg a rajongókat, és a netező kíváncsiakat: Kőváry Zolival, a The Trousers énekes-gitárosával és Ábrahám Ambrussal, a csapat billentyűsével beszélgettünk többek között rocker identitásról, dán stresszről és rosszindulatú kommentelőkről is.

Zoli, nehéz döntés volt elbúcsúzni az Amber Smith-től?

Kővári Zoli: Igen, sokat gondolkodtam, mielőtt így döntöttem. Öt évet húztam le az Amber Smith-ben, emberileg és zenészként is sokat köszönhetek a zenekarnak és a tagoknak. Úgy érzetem azonban, hogy a kreatív energiáimat arra kell fordítanom, ami a legfontosabb számomra. Ugyanakkor az is egy fontos dimenzió, hogy az elmúlt években eltávolodtam az indie-poptól, és megerősödött bennem az eredeti rocker identitás (ami szerintem mindig is látszott rajtam), és ez egyre kevésbé tette lehetővé, hogy teljes szívvel vegyek részt az Amber Smith munkájában.

Szegeden búcsúztatok egymástól, te pedig az Amber Smith közönségétől, hogyan sikerült? Úgy, ahogyan elképzelted?

K.Z.: Igen, fergeteges buli volt, együtt nyomult a két zenekar, és rengeteg energia volt a Trousers-ben. Sokan jelezték vissza, hogy látják és érzik azt a változást, ami az együttesben és bennem lejátszódott ez elmúlt időszakban. Az Amber-koncert végén meghatódtam, mint minden búcsúnál, az öröm és a szomorúság kavargott bennem. De mivel nem hirtelen, traumatikusan lett vége, hanem fokozatos volt az elszakadás, ezért némileg felszabadítóan is hatott.

November 5-én mr2 unplugged-koncertetek lesz. Hogyan készültök rá, miben lesz más ez az este?

K.Z.: Már elkezdtünk rá próbálni, és amellett, hogy ez egy óriási kihívás egy zajos rock and roll zenekarnak, két dolog miatt is nagyon fontos lépésnek érzem ezt a lépést: az egyik az, hogy már kiderült, hogy a dalok nagy része ilyen hangszerelésben is átjön, tehát önmagukban is megállják a helyüket. Az egyik nagy példaképünk, a Hellacopters volt ebben óriási: amellett, hogy leszakították az ember fejét az energiájukkal, főként az utolsó 2-3 lemezükön olyan dalokat írtak, amely képes megragadni az ember bensőbb érzéseit is. A másik, hogy a finomságokra való odafigyelés fejleszti a játékunkat, és ennek hatásait a hangos próbákon és koncerteken is érezni lehet.

Melyik jobb, a táncoló, vagy az ülő közönség?

K.Z.: Az ülve táncoló (nevet). Még nem játszottunk ülő közönség előtt, de annak is van egy sajátos hangulata. Az Amber-unplugged pozitív tapasztalata volt, hogy a közönség sokkal jobban képes figyelni, a zenén keresztül történő kommunikáció így sokkal nyilvánvalóbbá válik. Kialakul egyfajta pozitív, intim atmoszféra, ami különleges élménnyé teszi a koncertet mind a közönség, mind a zenészek számára.

Ábrahám Ambrus: Szerintem az extázisban lévő… Úgy érzem, nem eldönthető ez kérdés. Nem fehér és fekete, hogy a csendes, ülő vagy a táncoló közönség lenne a jobb. Ha elkapja az embert a hév játék közben és ez a publikumot is magával ragadja, s kialakul egy frankó miliő – csak, hogy ilyen patetikus legyek –, akkor igazából teljesen mindegy, hogy táncol vagy éppen ül a közönség. Kétségtelen azonban, hogy ha elengedhetik magukat az emberek egy tömeg közepén - mivel ilyenkor esetleg kevésbé szemérmesek- , akkor számukra talán könnyebb ráhangolódni egy-egy zenekarra, szemben azzal, ha egy székbe vannak „kényszerítve”. Utóbbi esetben mélyebb érzelmeket illik vagy kell elérni, ami borzasztó nehéz feladat, de ha sikerül az élmény, ugyanolyan frenetikus, mint egy jól sikerült, erősítőből totál kicsavart buli esetében.

Egy internetes portálon debütált a „Doktor Keep Your Hands Off Me” klipetek – voltak visszajelzések, hányan nézték, milyen volt a fogadtatása?

K.Z.: Néhány nap alatt több mint 1200 letöltése volt, és ahhoz képest, hogy azon a portálon hogy megy a gyalázás, a kommentekkel is elégedettek vagyunk. Ezek kiemelték egyrészt a dal műfaji hitelességét (bár volt, aki óriási bakot lőtt, amikor a dal shuffle-ritmusa miatt Marylin Mansont meg a Personal Jesust emlegette), és sokaknak megtetszett a klip sajátos képi világa.

Á.A.: Ha figyelembe vesszük azt, hogy a Trousers azért nincs a hazai könnyűzenei élet origójában, akkor számomra kifejezetten kellemes meglepetés volt az érdeklődők ezres száma. A kommentekről is hasonlóan lehetne nyilatkozni, hiszen egy internetes portálon keményen megkaphatja az ember. Ott nem finomkodnak az emberek. Ehhez képest a hozzászólások döntő része kifejezetten pozitív volt. Persze azért akadtak olyanok, akiknek ez vagy az nem tetszett, de ezekkel sincs semmi baj. Közhely, de mindenkinek úgy sem lehet jó az, amit csinál egy banda. Ahogy egy portálon szokott lenni, a visszhangok egy kis része most is pusztán rosszindulatú volt – pontosabban számomra annak tűnt –, de akadtak olyanok is, akik „használható” kritikát fogalmaztak meg, azokból pedig érdemes tanulni, hiszen mégis kívülről látják az egészet, azaz úgy, ahogy mi nem.



Miért az internetet választottátok?

K.Z.: Nagyot változtak a dolgok az elmúlt években, és azt gondolom, hogy a hatalmas túlkínálat miatt a zenekaroknak sokkal aktívabban kell keresni a közönség figyelmét, mint korábban. A Myspace-en és más oldalakon keresztül el tudjuk juttatni több ezer emberhez személyesen az anyagainkat. Ugyanakkor a tévéket is megkerestük a klip sugárzása érdekében, mert a hagyományos csatornák is sokat segíthetnek, lásd az első kislemezünk rádiós lejátszásait.

Á.A.: Ma már ez a legnagyobb platform a zenekarok számára. Nincs ezen mit szépíteni, ragozni. Kicsit messzebbről nézve ez nagy segítség, de legalább akkora problémát is okoz. Ma már – úgy vélem – nem egy jól és konkrétan meghatározható cél lebeg egy-egy zenekar előtt, azaz nem feltétlenül egy kiadóhoz vagy koncertszervezőhöz, rádióhoz akarnak „bejutni”, hiszen a kiadó, mint közvetítő csatorna felszívódóban van. Persze azért ez sem lebecsülendő. Egy alulról jövő zenekar számára a hallgatók tucatjait, a tehetségesebbeknek és nem mellékesen a szerencsésebbeknek azok százait, ezreit kell elérni, amire legalkalmasabb teret az internet teremti meg. A hálón viszont olyan mennyiségű információ, zene van jelen, ami az említetteket őrületesen nehézzé teszi. Ám éppen ez a fajta zenekari terjeszkedés az internetet használók részéről is más, legalább is a korábbiakhoz képest más képességet igényel. Ma már nem azt kell meghatározni, hogy valaki melyik kiadótól, vagy rádiótól hallgat bandákat, műsorokat – ahogy még alig egy évtizede is, ez hülye szó, de „gyakorlatként” működött –, hanem a rengeteg, szabadon elérhető előadó közül fel kell ismerni a számára értékes tartalmat produkálót, vagyis szelektálni kell. Azt hiszem – a tévedés kockázatával persze – ez bizony a szelektálás művészete. Az, hogy ebben a szelekcióban ne vesszen el egy banda, az nagyon izgalmas dolog, nem mellékesen pedig a hihetetlen tér miatt a legváratlanabb helyekről érkezhetnek megjegyzések, amelyek lehet, hogy a víz alá nyomnak, de az is lehet, hogy megtartanak vagy feljebb emelnek.

Kőváry Zoli, azaz Dr. Buffalo

A klipet a NEO látványfelelősei készítették. Lehet-e tipikus garázs-indie látványról, arculatról beszélni, akár a klipre, akár mondjuk a megjelenésetekre gondolunk?

K.Z.: Az a jó a garázs-rock zenei és képi világában meg image-ben, hogy sosem válik elavulttá, mert a pszichedelia, a pop-art, a nyers kontúrok, az alapszínek, a minimalizmus olyan esztétikai jegyeket hordoznak, amelyek valahogy megőrzik a frissességüket. A műfaj folyamatosan jelen van: a '60-as években ott volt a Stooges, az MC5, a '70-es években a Ramones, a Motörhead, a '80-asban a Fuzztones, a Rose Tattoo, aztán a '90-es évek második felében újra kivirágzott az irányzat Amerikában - lásd White Stripes, BRMC - és Európában is, olyan zenekaroknak köszönhetően, mint a Hellacopters, a Gluecifer vagy a Hives. Ezek mindegyike nyers, sallangmentes, lendületes rockot produkált a maga idejében, ami a klasszikus vizuális kontextussal elnyűhetetlenné teszi az egész jelenséget.

Van olyan erős identitásképző, ideintitásformáló ereje és hatása manapság az indie-nek, mint régen mondjuk a hippi stílusnak, közösségnek?

K.Z.: Szerintem az indie kifejezés, mint műfaji megjelölés egyre inkább az eklekticizmus szinonimájává válik. A belga Radio Noise Corporation rádió Indie toplistáján, ahol hetek óta szerepel a dalunk, szerepelnek olyan glam-metal zenekarok, mint a Tattooed Millionaire, olyan purista blues-rockerek, mint az ausztrál OohLala, de helyt kap a klasszikus brit indie-pop és az elektro beütésű táncolható zene is.

Megkezdtétek második albumotok, a „Soul machine” felvételeinek előkészítését. Hol tartotok jelenleg?

K.Z.: A Too tough to tame című dalunkat, amelyhez néhány hónapon belül klip is készül majd, a napokban küldjük el próba masterelésre. A többi dal olyan 70-80 százalékban kész van, valahol még a basszus hiányzik, máshol a billentyű. Folyamatosan dolgozunk, és egyre inkább látszik, hogy mekkorát léptünk előre az elmúlt egy év során. Nagyon rockos, kemény lemez lesz, ugyanakkor a dalcentrikusság megmarad. Leginkább a BRMC, a Hellacopters, vagy a Wolfmother nevét emlegetném, ha már hasonlítani kéne valamihez, ugyanakkor sok dal ritmikája - ahogy a cím is utal rá – a '60-as évek varázslatos soul muzsikájának sodró lüktetését idézi.

Zoli, bátyád, a Neo és a Stoned énekese, Kőváry Péter is részt vesz a munkálatokban. Nem mondhatni el rólatok, hogy azonos vizeken eveztek (legalábbis zeneileg). Hogyhogy most mégis együtt dolgoztok?

K.Z.: Meg fogsz lepődni, de Péterben is elég masszív rocker vér csörgedez, csináltunk is egy közös projektet Electric Bastards néven, ahol kiéli az ilyen irányú perverzióit. Igazából mi mindig is együtt dolgoztunk és dolgozunk, aminek minden produkció a hasznát látja. Peti nagyon sok mindenhez ért eklektikus ízlésvilága nyomán, sok tanácsot tud adni, és pillanatok alatt megértjük egymást. Ha azt mondom neki, hogy „ennek a számnak a végére kéne egy nagy pszichedelikus elszállás vonósokkal mint a Sabbath, a Bloody Sabbath-on” (a kedvenc közös Black Sabbath-lemezünk), akkor egyből tudja, hogy miről van szó.

Az életben mennyire különböztök, vagy hasonlítotok Péterrel?

K.Z.: Péter zeneileg nyitottabb, jobban szereti a kidolgozottabb, „Wall of sound” típusú megoldásokat, míg magam a nyersebb, egyszerűbb dolgokat kedvelem. Gyerekkorunkban együtt fedeztük fel a különféle zenei stílusokat, és nagyon árulkodó, hogy azon belül kinek mi vált a kedvencévé. Amikor metált hallgattunk, ő a Metallicát és a Maident kultiválta, én az AC/DC-t és a Priestet, amikor bluest, ő BB Kinget, én Johnny Wintert, amikor déli rockot, ő az Allman Brothers-t, én a ZZ Top-ot, amikor soul-t és funkot, én Wilson Pickett-et, ő Isaac Hayest. Péter száz százalékban a zenében él, én el-el kalandozom más művészi és szellemi területekre is.

Felléptetek Koppenhágában a Blue Van-nel, játszottatok a német Melt fesztiválon egy napon a BRMC-vel, tavaly tavasszal felléptetek a brüsszeli Botanique klubban stb. Milyen érzés külföldi közönség előtt játszani, miben más, mint a magyar közönség?

K.Z.: Talán jobban elfogadják, magától értetődőnek veszik, hogy a rock and roll nemzetközi jelenség, aminek természetes kontextusa az angol nyelvű szöveg. A Blue Van például egy rohadt jó dán zenekar, ennek ellenére nem hiszem, hogy állandóan azzal stresszeltetnék őket, hogy „Dániában dánul kell énekelni!” Vagy ha a tévében akarnak szerepelni, akkor nem kell eljátszaniuk valamelyik régi, ikonnak kikiáltott dán sanzonzenekar slágereit. A másik tapasztalat, hogy úgy tűnik, mintha a technikai személyzet nem csupa elvetélt zenészből állna, akik rém irigyek arra, hogy nem ők állnak a színpadon, és ezért megpróbálják legyalázni a zenekar tagjait a beállásnál. Nagyon segítőkész emberekkel találkoztunk.

Á.A.: Drámai különbséget a közönség viselkedésében én nem érzek. Számomra egy másik „terület” volt szembetűnő, mégpedig az, hogy nagyobbnak éreztem az érdeklődést az underground műfajok, előadók iránt. Hangsúlyozom: ez csupán benyomás és elképzelhető, hogy csupán abból táplálkozik, hogy az említett fesztiválokon úgy vehettünk részt, hogy előttünk magyar zenekar nem nagyon, vagy egyáltalán nem játszott.

Ahogyan már az imént is szóba került, a belga Radio Noise Corporation felvette a „Doctor Keep Your Hands Off Me” című dalotokat a műsor listájára, majd szavazás után első helyre került. Ez a szavazás az első forduló volt, és ha a másodikat is megnyeritek, akkor minden akadály elhárul a dal belgiumi sokszori lejátszása elől. Mennyiben bíztok a rajongóitokban e tekintetben?

K.Z.: Bekerültünk a top 10-be, hetek óta ott vagyunk, és amíg szavaznak ránk, addig ott is maradunk. Folyamatosan próbáljuk inspirálni az embereket a myspace-en, a facebook-on keresztül, hogy támogassanak minket. Eddig bejött, remélem a tendencia folytatódik.

Zoli, a zenekar mellett Szegeden oktatsz, klinikai szakpszichológus, és számos téma feldolgozója vagy, így foglalkoztál többek között Salvador Dalí, Csáth Géza és Kosztolányi Dezső életművével is. Mely témák érdekelnek a szakterületeden leginkább, mi az, amivel jelenleg foglalkozol?

K.Z.: Eredetileg magyar szakos bölcsész vagyok, így a művészetpszichológia természetes hibridizáció eredménye, és mondhatnám azt is, hogy a zenélés ennek a cselekvéses része. Jelenleg a doktori képzésem vége felé tartok, témám a művészi alkotófolyamat lélektana, a kreativitás szerepe a lelki egyensúly fenntartásában. Érdekes, hogy eddig a képi és a nyelvi megformálás került képbe a kutatásaimban, úgy látszik, a zene olyan szimbolikus eszköz, ahol nehezebb megtalálni a közvetlen megfeleltetéseket az élettörténet, a fantáziák, az álmok – egy szóval az inspiráció - és a megvalósítás között. De majd az is sorra kerül idővel.

Van kapcsolat az általad kutatott témák és a dalszövegeid között?

K.Z.: Nem törekszem erre tudatosan, de előfordul. Az első lemezünkön az „If I Was Your Ocean” feltétlenül ilyen, míg az új lemez címe, a „Soul Machine” részben utal bizonyos elgondolásokra. Descartes volt az, aki mechanisztikusan képzelte el a lelket, Freud pedig gyakran használja metaforaként a „lelki készülék” kifejezést az Álomfejtésben. A „Soul Machine” összetételnek van egy scinece fiction-ös, negatív utópisztikus mellékíze is, ami misztikus felhangokat ad neki. De a „Soul machine” onnan is ered, hogy a The Donnas női rock zenekarnak van egy „Rock and Roll Machine” című dala, amely kifejezés nagyon megtetszett, és a mi változatunkban a rock and rollt behelyettesítettem egy másik kedvenc műfajjal, a soullal. Ez a játék egymás szimbólumaival, az „intertextualitás” egy nagyon fontos összetevője a kortárs művészi próbálkozásoknak, és mindig mosolygok magamban, amikor a valaki ezeket „lopásként” aposztrofálja. Ezzel az erővel az egész emberi kultúra nem más, mint „lopások” története, mivel a művészet a művészetet utánozza.