A Paradise Lost sosem volt egy vidám zenekar, új lemezükkel pedig tovább folytatódik a visszasúlyosodási tendencia. Akárhogy is, mindez jót tesz nekik.

Igen gyakran előkerülő téma akár személyes beszélgetésekben, akár netes fórumokon, mennyire őszinte egy adott zenekar friss albuma. Vajon tényleg természetesen jön az belőlük, amit éppen hallani az aktuális dalokban, netán esztelen irányváltásról, görcsös horizonttágításról, vagy épp ellenkezőleg, a régi rajongók visszaédesgetéséről van szó? A Paradise Lost iskolapélda ebben a tekintetben, náluk ugyanis gyakorlatilag a kezdetek óta a fentiek valamelyikéről zajlik a vita minden egyes lemeznél. Bármilyen hihetetlennek hangzik ma már, annak idején a klasszikus Gothic is megosztotta a közönséget, sőt, hiába számít a Draconian Times közmegegyezésesen minden idők legjobb metal albumai közé, megjelenésekor azzal sem volt mindenki elégedett, különös tekintettel a morózusabb korai MacKintosh & Co. alkotások kizárólagos híveire. És akkor a One Secondről vagy pláne a Hostról még nem is ejtettünk szót…

A két évvel ezelőtti In Requiemnél ismét újult erővel lángolt fel a vita azt illetően, vajon tényleg ismét a súlyos, vegytisztán metalos vonalon érzik jól magukat Nick Holmesék, vagy csupán a régi dicsfény visszahozatalán erőlködnek, az új album pedig csak fokozza majd az ellentéteket. Mindez azért borítékolható, mert a Faith Divides Us – Death Unites Us véglegesen bezárja azt a kört, amit a ’90-es évek második felében, a One Seconddel nyitottak a borongós britek, vagyis ezúttal még a 2007-es albumnál is fémesebb, mogorvább hangzású anyag született.

Jelen sorok írója soha nem is akart tőlük másféle zenét hallani, mint amilyen ezen az új lemezen is hallható, és soha senki nem fogja meggyőzni arról, hogy jobban állt Nickéknek a lazább, szellősebb hangszerelésű Songs Of Faith And Devotion-wannabe korszak, mint a riffes, éjsötét, mégis elegáns doomos-darkos metal. Ha előre kiszámították, ha nem, akkor is ezt a zenei világot érzik a legjobban.

Elődjéhez hasonlóan a Faith Divides Us – Death Unites Us is a ’90-es évek első felének Paradise Lost lemezeiig ás vissza: a hangulat itt-ott nem is a Draconian Timest vagy az Icont, hanem egyenesen a Shades Of God albumot idézi, de az azért nem igaz, hogy a modernkori törekvések teljesen eltűntek. A hatalmas terű, monumentális As Horizons End old school szellemben nyitja az anyagot, a döngölős refrén és a védjegyszerű gitárdallammal alázengetett refrén egyaránt telitalálat, az I Remain azonban már egyensúlyt teremt az egyes korszakok között: a verzék egyértelműen a Shades Of Godra ütnek, a refrén és az óriási szólót felvezető, libabőrösen jó középrész viszont már a One Second-érába repítik vissza az embert. Ugyanez a kettősség jellemzi a konvencionálisabb szabású – vagyis nagyon tipikus – First Lightot, a még egy érdekes poszt-black témát is felvillantó Frailtyt, a roppant hatásos címadó dalt és a leállósabb, több hallgatást igénylő In Truth zárást is. A szigorú The Rise Of Denialban, a még az előzmények fényében is meglepően súlyos Living With Scarsban vagy a Trouble-ízű riffeléssel operáló Universal Dreamben ezzel szemben a retrósabb törekvéseké a főszerep. De ami a legjobb, hogy akár ilyenek, akár olyanok a dalok, mindet nagyon megcsinálták. Hosszabb távon csak a hangulati mélypontot jelentő Last Regret tűnik egy árnyalattal szürkébbnek a többinél, bár kétségtelen, hogy ha az ember egyvégtében hallgatja a lemezt, jól illeszkedik a sorba.

A stúdióban még nem a banda új dobosa, Adrian Erlandsson játszotta fel a lemezt, de a sessionzenész Peter Damin is igazán remek munkát végzett, a hangzás pedig egyenesen óriási, Jens Bogren (lásd még Opeth, Katatonia) alaposan kitett magáért. Muszáj megdicsérni Nick Holmest is, aki élőben inkább rossz, mintsem jó vagy akár közepes énekes, ennek ellenére a lemezeken nem igazán támaszt hiányérzetet a teljesítménye: minden hangszínét előveszi a dalokban, és a mély, rekedtesebb témáktól kezdve a fiatal James Hetfieldre ütő énekbeszéden át a tényleges dallamokig mindig sikerül roppant hatásosnak maradnia. Greg MacKintosh ízes szólói, gitármelódiái is sokat dobnak az összképen: a csapat zenei agya sosem játszott sok hangot, de amit lefog, az mindig a helyén van, és ezúttal is elővezet néhány hidegrázós megmozdulást.

Több mint két évtizede működő zenekarról van szó, akiknek ez már a tizenkettedik stúdióalbumuk, így az egyes periódusok hívei most is véres vitákat folytathatnak egymással arról, jó-e a Faith Divides Us vagy sem. Ez talán így természetes, az azonban biztos, hogy a korai lemezek hívei szeretni fogják ezeket a dalokat.