A Feleségverseny könnyed és már-már játékos címe ellenére egy elég nehéz, olykor-olykor megterhelő olvasmány. Szerencsére még mindig tudunk nevetni. Ha nem, akkor szomorúak leszünk a könyvtől.
A Feleségversenyben országunknak királya van, aztán létrejön Romanisztán, cigányháború dúl, no és ugye bevezetik a kamatyadót. A kötet telis-tele van nagyon szellemes elemekkel.
A részletekben rejlik a kötet pozitív mivolta: a vicces nevekben (van itt Birs, Kolonc, Buzor Burnót ezredes, Csika bá és Kárpi bácsi) vagy a dialógusokban, igaz, a sok-sok bazdmegolástól már néha káprázik az olvasók szeme, és lazaság ide vagy oda, idegeítővé válik a könyv. Több létező helyszínt is találunk a kötetben (Mikszáth Kálmán tér, Kálvin tér), persze kitalált heylségnevekkel, így ismételten mosolygásra adhat okot a Petefészek nevű pincehelység - szóval ötletekből, humorból és szatírából nincs hiány, néha túl sok is.
Sok tehát a káromkodás, a dialógusok után Spiró aprólékos részletességgel ad korrajzot a történésekről, arról, hogy a háború hogyan és miképpen megy végbe, vagy épp NYEU és KEU (azaz Európa két részre szakadt területe, Nyugat-Európa és Kelet-Európa) helyzetéről, ami szintén túl sok egy idő után. Mindezt azonban tökéletesen kompenzálják a kötet karakterei, és bár Rea egy csúnya, ostoba, semmirekellő lány, mégiscsak megszeretjük.
A Feleségversenyben lévő gegeket nehéz lenne felsorolni, az biztos: a turulkákat nem nehéz beazonosítani, de a nemzetközi nácitalálkozó vagy a maszek parlament is igen elgondolkodtató vízió. A kötet utolsó harmadában tudjuk meg, miért is Feleségverseny a könyv címe: ez a rész a legszórakoztatóbb az egész szövevényes és sötét utópiában, ahogyan az ostoba lány sikert sikerre halmozva királynővé válik, persze csakis valóságshow-san, reflektorfényben. A Feleségverseny lehangoló, negatív utópia, de mindenképpen szánjunk rá időt, de készüljünk fel arra is, hogy néha felnevetünk. Kétségbeesetten.
