Bevallom, rosszabbra számítottam, mikor megtudtam, hogy a SPACE Kollektíva: A hely, ahova tartozunk című előadása során az utca embereit fogják (úgymond élő adásban) faggatni. Azt hittem, a komorságukról hírhedt, siető magyarok majd sorra hajtják el az egyébként kamerával felszerelt Ardai Petrát, sőt, sejthető volt, hogy ha a magyarok jelenlegi helyzetéről érdeklődik bárki is, sok jóra nem számíthat.
Feltevéseim nagy része nem igazolódott be: nem volt komcsizás meg gyurcsányozás, semmiféle konkrét, aktuálpolitikai panasz nem hangzott el, igaz, a megkérdezettek egyöntetűen kijelentették, az élet nehéz itthon. A válaszadókat egyébként eközben fentről, a Hotel Mercure üvegfalú folyosójáról nézőként kukkoltuk.A holland páros története már húsz évvel ezelőttre nyúlik vissza, mikor Ardai Petra úgy dönt, a férfiért, a holland Luc van Loo-ért elhagyja Magyarországot. A performance a házasok életén alapul, valamint azon a párt jelenleg foglalkoztató dilemmán, vajon Magyarországra költözzenek-e.
Az előadás helyszíne remek választás volt: a Kálvin téri Hotel Mercure üvegátjárójából jó kis kukkolda válik, hogy a sorba ültetett nézők beláthassák az egész teret, az Üllői utat, az építkezéseket, a feltúrt járdákat, a nehézkesen áthaladó autókat, a járókelőket és a felgyűrődött síneket, amelyen át is esik az előadás közben egy biciklista - Luc van Loo (aki a performance során velünk van, tartja a kapcsolatot Petrával rádión keresztül, és persze velünk, hozzánk is beszél) elmondja, ez már szokásos. A nézők fülhallgatót kapnak (ki magyart, igény szerint angolt), köztünk kamerával felszerelkezve álldogál Luc, és az elénk helyezett kivetítőn, valamint tőlünk nagyjából 20 méterre élőben, odalent az utcán meglátjuk Petrát.
A cél egyszerű: járókelőket fog megkérdezni, hogy miért jó itt élni. A fülhallgatón egyszer csak halk zene szólal meg, és (először felvételről) meghalljuk Petra hangját is, aki mesélni kezd arról, miért hagyta el az országot, hogy milyen kint az élet Hollandiában, és hogy most miért akarnak hazajönni.
Története és az, hogy közben Budapestet szemléljük, furcsa érzéseket vált ki az emberből: a csendben, minden városi zajtól távol, a városhoz mégis nagyon közel érezhetjük magunkat. Ambivalens érzelmek törnek fel belőlünk akkor is, miközben Petra Hollandiáról mesél, holland autódudát és a forgalom zajait halljuk és közben átnézünk az üvegfalon túlra, ahol egyszeriben nagyon szépnek tűnik még a rommá bontott Kálvin tér is.
A pár folyamatosan kommunikál, a férfi instruálja Petrát, legyen laza, beszélgessen az időjárásról is – nagyon
Petra arcához kis kamera van felszerelve, és persze, ahogyan számoltunk is vele, azért többen elfordítják a fejüket, továbbmennek, esetenként rosszallóan nézegetnek Petra felé. Ám igen hamar, pont a Kecskeméti utca elején, a sorompó őrzője, az útfelbontások őre nyitott a beszélgetésre. A férfi először fukar a szavakkal, aztán persze belejön: a kopasz, bomber kabátos férfi a végén azt mondja, jöjjenek csak Magyarországra Petráék, nehéz itt, de azért mégis jó.
Mindeközben kicsit elszégyellem magam. Vajon ha tudná, hogy a beszélgetést eközben húszan hallgatják és követik nyomon, akkor is beszélgetne? Az őr végül nem rest megkérdezni, hol adják majd le az interjút: Petra közli, ez élő adás volt, és látszólag a férfi nagyon elszomorodik.
Petra tovább bandukol, eközben Luc beszél hozzá, azt mondja, nagyon merev volt, utasítja, kérdezze meg ezt meg azt. Eközben fülhallgatón halljuk az újabb holland életkép neszeit, ezúttal Petra gyermekének hangját is; mondókát mondanak, kicsit csúnyábbakat, csak hogy a gyerek véletlenül se felejtsen el magyarul.
A következő delikvens egy idősebb hölgy, aki bár első mondatában leszögezi, nem akar beszélni, aztán mégiscsak elered a nyelve. Kiderül, unokája is Hollandiában volt. Aztán a magyar valóságot elemzi, azt mondja, itt rétegek vannak. Úgy fogalmaz: „vannak ugye legalul, aztán kicsit feljebb, aztán a milliomosok”, valahogy így, és megint rossz érzés, hogy nemhogy mosolygunk, de visítva röhögünk néhány száz méterrel arrébb. Pedig valahol ilyen egyszerű az egész.
Petra kezd fáradni, mondja is férjének, de azért a harmadik beszélgetőpartnert még leszólítja. A fiatal srác a Műegyetemre jár, igen naprakész és intelligens fickó, belemennek a történelembe is. A fiú azt mondja, ezt a népet mindenki, a törökök, most meg az EU is nyúzza, de az is igaz, a magyar a jég hátán is megél. A fiatalember azt javasolja, jöjjenek csak Magyarországra élni.
Csupán egy óra telik el az előadás végéig, a legtöbben mégis úgy érezzük, még csak néhány tíz perc volt az egész, és még tovább néznénk a beszélgetéseket, még többet hallgatnánk embertársainkat, polgártársainkat, és bár végtére is kielégületlennek nem mondanánk magunkat a műsor végére (mert hát kukkoltunk, nevettünk sokat, el is érzékenyültünk sokszor), de tényleg lehetett volna hosszabb.
A hely, ahova tartozunk óriási siker volt a PLACCC Fesztiválon, ismétlésért kiált, és talán valahogy az országgyűlés napirendjére is fel lehetne, vagyis fel kellene venni.
Hallgasd meg Ardai Petrát:
Nézd meg az előadásról készült mozgópartot ITT!
