Amikor már azt hittük, hogy vége, a Ganxsta Zolee és a Kartel visszatért és jótékonyan megidézik a megboldogult kilencveneseket, de mai formában.

Jónéhány év eltelt már azóta, amikor egy patinás barna-fehér árnyalatú videoklip, bizonyos Boom a fejbe! oly nagy feltűnést keltett a méltán megboldogult A3 (később M-Sat) televízió Márton Csabával és Császár Előddel súlyosbított betelefonálós műsorainak szünetében. A Ganxsta Zolee és a Kartel a maga nemében totális újdonságot képviselt a ’90-es évek közepének Magyarországán: habár a gettó-tematikán sokan röhögtek („ugyan már, Budapesten nincs is gettó”, pedig hát...), a „de jó káromkodni” attitűd még azok egy tekintélyes részével is megszerettette a produkciót, akik egyébként gumikesztyűben sem vettek volna a kezükbe egy gengszterrap-albumot. A dolog magát cseppet sem komolyan vevő jellege persze nem esett le mindenkinek, de mindegy: a Kartel további diadalmenetét ismerjük, jöttek az arany- és platinalemezek (a csúcsot jelentő Helldoradóból elment vagy 80 ezer, ami itthon már akkor sem volt pite, ma meg egyenesen elképzelhetetlenül magas szám), mentek a vidám szájkarate-hadjáratok hol Geszti Péterrel, hol az Animal Cannibalsszel, hol a Fekete Vonattal, Zolee pedig bekúszott a hálószobákba a kereskedelmi tévék képernyőjén át, és a nagydarab trágár rémből szép lassan mindennapjaink részévé, igazi celebbé avanzsált. Eközben a Kartel körül kissé lecsendesedett a nagy hírverés, de ez természetes, nyilván minden újdonság egyszer futja ki magát igazán, utána legfeljebb szinten tartani lehet.

Nos, az Amikor már azt hitted, hogy vége utóbbi szempontból ideális megfejtésnek tűnik. A négyesfogat az utóbbi években a rendszeres koncertezés ellenére kevésbé tűnt aktívnak, így aztán most igyekeznek csúcsra járatni a motort, és ellensúlyozni a hosszabb lemez nélküli időszakot. A cél deklaráltan a régi feeling visszahozatala volt, és ez maradéktalanul sikerült is, ám van egy nagy előny az Egyenesen a gettóból és a Jégre teszlek világához képest: az élő alapok, amiket a fellépésekről már jól ismert vérprofi muzsikusok tolnak Zolee, Big Daddy Laca, O.J. Sámson és Steve alá. Zeneileg természetesebben, lüktetőbben, ösztönösebben szólnak ezek a dalok, mint a ’95-ös és ’97-es dolgaik, és ez nagyon jót is tesz az összképnek. Az utóbbi pár album rockos megközelítése is háttérbe szorult, ez itt tényleg egy régisulis gengszter hip-hop anyag, csak éppen fejlettebb hangszereléssel, ahol Zolee a megszokott módon darálja-köpködi-nyomja a vakert a többiek hathatós asszisztálásával, és kész.

Ami a nagyon sarkalatos szövegkérdést illeti, a Kartel 2009-ben már nyilván nem tud úgy hatni a nagy magyar köztudatra, mint 1995-ben, ráadásul az évek múlásával kissé meg is szelídültek a srácok. A témák a megszokott módon elég széles skálán mozognak, van itt aktuális gyurcsányorbánbajnaizó kocsmapolitizálás, jellegzetes bulis téma, csajos dal meg minden más, amit megszokhattunk tőlük, és persze nem maradhattak el a kis átkötő baromkodások meg az ars poetica-szerű darabok sem. Utóbbiak közül egyértelműen a Visszajövök és seggberúglak a legütősebb, talán ez a lemez csúcspontja, de a záró címadó opusz sem kispályás, sőt, Ocskay Gábor emlékére is írtak egy lassabb, szomorúbb emlékszerzeményt. Az album tehát változatos, van rajta minden, mi szem-szájnak ingere, és nem nehéz elképzelni, ahogy a Szerb határ felé kistestvérének is beillő Dublin vagy az odamondogatós Büdös vas hátán a Kartel ismét felkapaszkodik a csúcsra. Zolee persze ma is tud olyanokat mondani, hogy azok hallatán prűdebbek szívszélhűdést kapnak, de hát ez itt ugye „nem valami kibaszott pozitív szar”, mint azt már rég leszögezte, szóval aki egy-egy ízes káromkodáson meglepődik tőle, annak legfeljebb gratulálni lehet. (Azért ha a Miller Zoltán által eldalolt, az ő „Mama, indulnom kell”-imázsával kevéssé kompatibilis intrót meghallgatjuk, még így is érhet sokk, szóval csak óvatosan, idősebb hölgyrokonok inkább ne legyenek a közelben, amikor betesszük a lemezt.) Minden azért nem működik ennyire száz százalékosan, a Tengertánc túl direkt, és az Ittas meg a Vaginaboogie sem a Kartel csúcsalkotásaiként vonulnak majd be a formáció történetébe, de a mérleg abszolút pozitív, a CD kiállítása meg tényleg vérprofi, szóval mindenre odafigyeltek.

Angyalföld réme tehát visszatért, a kérdés már csak annyi, mit szól majd hozzá a közönség. A Kartelen nem múlik semmi, a lemez jó.