Ellentétben a szeptember 21-i New York-i premierrel, Pesten senkinek eszébe nem jutott kifütyülni a Metropolitan opera Luc Bondy által új felfogásban színre állított Toscáját.
A budapesti Művészetek Palotájában a szombati digitális híddal kezdődött a Metropolitan Opera Live in HD sorozat második szezonja, amelynek szerencsés nézői akár kilenc opera élő közvetítését is Budapesten, a Müpa két termében élvezhetik: az egyik a Fesztivál Színház, a másik a Ludwig Múzeum előadóterme, amely az első sorozat helyszíne volt. A 2008-2009-es évad közvetítései ugyanis olyan sikert arattak, hogy az eredetileg csak a Fesztivál Színházba tervezett második szezonra az első helyszínt is megnyitották.
Ez a siker párhuzamos az egész kezdeményezés nemzetközi fogadtatásával: a 2006-ben a digitális csúcstechnikával csak néhány kiválasztott észak-amerikai helyszínre sugárzott előadások ma már 42 ország több mint ezer termében élvezhetők egy időben.
Az új Met-szezon szeptemberben sajátos botránnyal kezdődött. A közönség lelkesen fogadta a zenei produkciót, hosszasan ünnepelte az énekeseket, hogy aztán olyan pfujolással, füttykoncerttel büntesse a Zeffirelli ikonszámba menő korábbi rendezésének helyébe lépő produkciót színre állító svájci Luc Bondyt, hogy a vezetésnek nem maradt más választása, mint leengedni a függönyt. Ezzel a parádés teljesítményt nyújtó finn Karita Mattilát (Tosca), argentin Marcelo Álvarezt és grúz George Gagnidzét is büntette a publikum, mert így számukra sem nyílt újabb alkalom a meghajlásra.
A szombati előadás több száz budapesti nézője számára nehezen érthető, mi háboríthatta fel annyira a premier New York-i nézőit, hacsak nem az, hogy megfosztották Zeffirelli barokk pompájú állóképeitől - hiszen Bondy rendezése korántsem szélsőséges, modernista, sőt. Éppen hogy a Puccini-opera dramaturgiáját emeli ki, a leegyszerűsített, funkcionális díszletek között a cselekményre összpontosít, a lélektani drámát emeli ki, kifejezetten filmszerű, pergő jelenetekkel. Persze lehet, hogy ami a sok kamerával felvett közvetítésben filmszerűen pereg, a nézőtérről nem olyan izgalmas. (Talán jobb is Pesten vagy másutt nézni, mint New Yorkban…)
Maga Luc Bondy, akit a többi szereplővel együtt a sorozat új keletű hagyományainak megfelelően élőben meg is interjúvolt a színpadon Susan Graham, a Met egyik sztárja, "az operák operájának" nevezte a Toscát, és éppen hogy nagy tisztelettel, de természetesen megújító szándékkal közeledett Puccini klasszikushoz művéhez. A pesti néző az interjúsorozat révén érdekes kulisszatitkokat tudhatott meg, olyanokat, amelyeket maguk a Met amerikai nézői sem láthattak - legfeljebb az zavarhatta, amikor a drámai cselekményből a színfalak mögé éppen kilépő énekeseket rögtön szakmai műhelytitkaikra vonatkozó kérdésekkel ostromolták.
Karita Mattila még éppen a Scarpia meggyilkolásának drámai élményével az arcán érkezett Graham mikrofonja elé - láthatóan nehéz volt számára alkalmazkodni világközönség érdeklődését tolmácsoló énekesnőből erre az alkalomra riporterré vált Graham stílusához. S talán a közönség számára is elég látni, hogy az opera végén minden áldozat feltámad, nem mindenki igényli, hogy még nyilatkozzon is. Bár persze lehet, hogy sokakban éppen az marad meg, hiszen a Met célja közel hozni az opera világát - a világhoz.
