Holnap kiderül, hogy szelídíti meg egy profi azt a hangszert, amit Sztravinszkij "ritka vadállatnak" nevezett. És, ami ezen kívül még a BÖF-re látogatókra az elkövetkező két napban vár: tipográfia, textilművészet, zene és irodalom, tánc, film és táncfilm. Lehet mazsolázni!

Igor Sztravinszkij „ritka vadállatnak” nevezte a cimbalmot, s bár a nyugat-európai műzenében már a 19. század második felétől intenzíven zajlott a rakoncátlan hangszer szelídítése, a 21. század elején mintha ismét virágkorát élné. Magától értődően írnak cimbalomra kortárs zeneszerzők, s használják a hangszert jazzmuzsikusok, vagy népzenészek. A neves magyar cimbalmos hagyomány legifjabb generációja tele van tehetségekkel, közülük is kitűnik azonban megzabolázhatatlan energiájú játékával, tökéletesre csiszolt virtuozitásával és lehengerlő muzikalitásával Lukács Miklós. A Mitsoura zenekar és a Dresch Quartet tagja Szakály Ágnesnél tanult, számos felvételen működött közre, improvizációs duólemezt készített Szakcsi Lakatos Bélával, fellépett a Budapesti Fesztiválzenekarral, a Hamburgi Filharmonikusokkal, a torinói RAI Nemzeti Szimfonikus Zenekarral. 2008-ban „Cimbalom Legacy – The Soundscape of Miklós Lukács” címmel DVD-t készített hangszeréről és róla a Hollandiában élő, mexikói származású Mano Camón. A film eddig Magyarországon nem volt látható: a Budapesti Őszi Fesztiválon kerül sor a DVD-bemutató koncertre, amelyen kortárs zenei improvizációk mellett Eötvös Péter és Kurtág György cimbalomra írott darabjai is elhangzanak.



Jonathan Burrows [a táncos] és Matteo Fargion [a zeneszerző] harmadik közös munkájában elképesztő virtuozitással és végtelenül szórakoztató módon keverik egymással a különféle mozgásművészeti, zenei és verbális eszközöket, ötletes válaszokat kínálva arra, hogy mi is a tánc. Meg a zene.

A Speaking Dance párbeszéd két nyelven, tolmács nélkül, elgondolkodtató és olykor komikus demonstráció az odafigyelésről, kapcsolatról, a zene és a tánc világa közti határvonalon könnyedén egyensúlyozva.

„Ha Einstein foglalkozott volna tánccal, a végeredmény valami olyasmi lehetett volna, mint az ő munkája” – írta a brit The Guardian tánckritikusa Jonathan Burrowsról, aki a londoni Royal Balletben kezdte előadói pályáját, s dolgozott Sylvie Guillemmel és William Forsythe-tal, jelenleg tanára az Anne Theresa De Keersmaeker vezette PARTS-iskolának. Saját társulatát 1988-ban hozta létre, s önálló koreográfiai munkáival hamarosan jelentős nemzetközi elismerésre tett szert. 2002-ben kezdődött együttműködése Matteo Fargionnal, s a 2004-ben Bessie-díjat nyert páros az elmúlt öt év legélénkebb nemzetközi visszhangot kiváltó brit táncprodukcióit hozta létre. 37 országban, több mint 150 alkalommal adták elő duettjeiket, s most először járnak Magyarországon.


Nem Eötvös Péter az első a zenetörténetben, akit intenzíven foglalkoztat szó és zene kapcsolata, de kevesen voltak képesek kérdéseiket ennyire radikálisan és ennyire sokrétűen a zenében, a zene által megfogalmazni. Az ezredforduló egyik legsikeresebb és legelismertebb operaszerzőjéről lévén szó, aligha meglepő, hogy Eötvös Péternek azok a darabjai is teátrálisak, amelyeket a hagyomány szerint koncertzenének tarthatnánk, hiszen számára a zene is szó, és a szó is zene. „Az én felfogásom szerint – írja Eötvös – minden, ami hallható, a zene világához tartozik. A beszéd, a hangszerek hangja, az összes zaj és zörej, amely minket körülvesz. A zeneszerző feladata mindezt formába önteni, megszerkeszteni, a hallgató számára »értelmet« közvetíteni.”

Az Eötvös-tanítvány Jean-Philippe Wurtz vezette Ensemble Linea, napjaink egyik legsokoldalúbb kortárs zenei együttese Eötvös Péter kamaraművei közül válogat, s közülük háromban meghatározó szerepet játszik a szöveg. A "Now, Miss!" és a Stockhausen emlékére komponált Octet Plus szövege Samuel Beckett egyik rádiójátékán alapul, a Natasha című darab pedig Eötvös operájának, a Csehov nyomán írott Három nővérnek két alakjára koncentrál: a hisztérikus dialógusban szoprán szólista Natasát képviseli s a hangszerek pedig Olgát. Két tisztán hangszeres kompozíció is elhangzik a koncerten: a rendkívül beszédszerű fuvolaszóló [Cadenza] a Shadows című kamaradarabból, és a három éve Budapesten is bemutatott, Bartók emlékére komponált zongoraverseny [CAP-KO] kamarazenei átdolgozása, a Sonata per sei.




"Ha vonzza a híg, a talmi, nem az ön lapja a HOLMI"
1989 októberében, a Kádár-rendszer utolsó hónapjaiban, a meglehetősen turbulens nemzetközi politikai helyzetben talán nem lehetett világosan látni, hogy milyen jelentős esemény történt a Holmi című irodalmi és kulturális folyóirat első számának megjelenésével.

Az azóta eltelt húsz év során a szellemiségében és tipográfiájában egyaránt változatlan lap [címlapján Minerva baglyával, hátoldalán a Bessenyei-idézettel] viszonyítási ponttá, a kérlelhetetlen igényesség, a kikezdhetetlen ízlés és a széles kulturális látókör szimbólumává vált. Hegedűs D. Géza estje válogatott írások és versek segítségével idézi fel a folyóirat történetének első húsz évét.


Az 1960-as, 1970-es években aztán megjelent az antidesign: a kritikai attitűd, és az underground szellemiség kifejezőeszközeként egyre többen szándékoltan amatőr, barkács megoldásokhoz fordultak. Mára pedig az eredetileg politikai és társadalmi elkötelezettségből létrehozott designmegoldások szabadon felcserélhető stíluselemekké, marketingeszközökké váltak. Tipográfiai utópiáktól a professzionalizmus elleni lázadást megtestesítő gépírásos szövegekig a Typopass című kiállítás a kortárs képzőművészet és a design metszéspontjaival, átfedéseivel foglalkozik, ezen belül a tipográfiára, mint vizuális nyelvre fokuszál.


A bőr az, ami a belső és a külső közt van. A bőr az, amin keresztül megtapasztaljuk a világot. A bőr érint és megvéd. A bőr érzéki, erős és sérülékeny. A bőr felnyílik, akár egy tájkép felülete. A bőr redői és mozgása elárulják, hol állunk életünk folyamán. Bőrünk tükrözi életünket, karaktert ad nekünk. Próbálhatjuk puhábbá, fiatalabbá és simábbá tenni, mégis folyamatosan változni fog. Megváltozhat a színe, durvábbá válhat, repedések, mélyedések jelenhetnek meg rajta. A tökéletes bőr utáni vágyat a test saját, belső folyamatai akadályozzák.

Line Kramhøft kiállításának inspirációs forrása az emberi bőr. Felnagyított fotók felhasználásával, nagyméretű, háromdimenziós, különleges megvilágítású textilképeken reprodukálja a dán textilművész a különféle bőrfelületek kivágatait. „A cél, hogy életre keltsük az anyagot, hogy lélegezzen és elmondjon egy történetet. A képek feletti megvilágítás mozog, ezzel is folyamatosan változtatva a fókuszt. Megkérdőjeleződik a bőr és textil közti határ, a nézőt pedig érintésre és érzékelésre ingerli az élmény” – írja a művésznő, aki 2004-ben elnyerte a Best Design Award nemzetközi textildizájn díjat.


Folytatódik a szex és kezdődik a tánc a vásznon. Továbbra is zajlik a Kino-ban a Szex és Film című vetítéssorozat 13-án pedig a Toldi mozi nagytermében egy Pina Bausch emlékének szentelt, vetítős, beszélgetős programmal indul az idei táncfilm fesztivál, az EDIT, részletes program itt.