Sok számítógéppel rajzolt hó, egy nem túl titokzatos csákányos gyilkos és egy teljesen felesleges zuhanyzós jelenet. Ennél többre ne számítson, aki megnézi a Vakító fehérség című filmet.

Áthelyezése előtt álló rendőrnőre még az utolsó pillanatban rásóznak egy rázós ügyet, a gyilkossági ügyben való nyomozás egyre több rejtélyt fed fel, hősünk nyomában ott liheg a gonosz csákányos gyilkos, aki bárki lehet, de persze a végén kiderül, hogy a legkevésbé gyanús ember a főgonosz. Sztenderd nyomozós történet dögös rendőrnővel. Az egyetlen, ami az átlagostól eltérővé tehetné a sztorit, a helyszín. Mindez ugyanis az Antarktiszon zajlik, ahol ritkán melegszik mínusz 40 fok fölé a hőmérséklet, ahol a szabadban eltöltött percek múlásával egyenes arányban nő a fagyási sérülések kialakulásának esélye, ahol a szél hópiheként fújja el a fehér semmibe az embert is, ahol a hóviharban csak akkor lehet látni a gyilkost, amikor az már a közvetlen közeledben van. Maga az egyedi helyszín nem is a film alkotóinak ötlete, hanem Greg Ruckáé és Steve Lieberé, akiknek Az Antarktiszon történt gyilkosságok ügyében nyomozó Carrie Stetko rendőrnőről szóló Whiteout című képregénye 1998-ban jelent meg.



A filmen egyébként nem érezhető, hogy képregényadaptációval van dolgunk, a képi világ nem igazán karakteres: kékesfehér színek, bágyadt fények, kavargó hópelyhek, végtelen jégmezők, ennyi. A sok CGI miatt inkább egy számítógépes játékra emlékeztet olykor a látvány, különösen a film elején látható, ötvenes években játszódó repülőgép-szerencsétlenséget bemutató jelenet esetében. A világtól való elzártság kölcsönözhetne feszültséget a sztorinak. Tekintve, hogy csupán néhány kutatócsoport tartózkodik a Déli-sarkon, a gyanúsítottak köre igen szűk.

Így akár átkerülhetne a hangsúly a szereplők személyiségére is, lehetne a film afféle pszichológiai puzzle, de Dominic Sena ennyire nem bízott a színészeiben, inkább a fussunk, nehogy megfagyjunk, és nehogy utolérjen minket a gyilkos típusú jelenetek halmozásával próbálja izgalmassá tenni a mozit. Nem túlzottan sikerül neki, és az sem segít, hogy a szürke homályban hatalmas pufidzsekiben és szőrmók-sapkában egymás elől iszkoló emberek tök egyformának tűnnek.

Nem mintha amúgy nagyon különböznének egymástól a karakterek. Mindenki -aki nem a rendőrnő- jellemezhető ugyanazzal az egy mondattal: ártatlannak néz ki, de többet tud az esetről, mint amennyit elárul, tehát gyanús. A karaktereknek semmi, de semmi mélysége nincs, színészi alakításról szinte nem is beszélhetünk. Carrie Stetko figurájának azzal próbál több dimenziót adni a rendező, hogy teljesen feleslegesen és túlságosan sokszor flashbackeket szúr be a filmbe Carrie egy korábbi zűrös esetéről, ami miatt Miamiból egészen a Déli-sarkig menekült.

Bár a képregényben Carrie, egy nem igazán szép, loncsos hajú, zömök testalkatú nőként jelenik meg, Sena nem vállalta be, hogy jó nő nélkül forgassa le a filmet. Kiválasztotta tehát Kate Beckinsale-t a szerepre. Aztán nyilván rájött, hogy az usánka és az anorák alatt nem nagyon érvényesülnek Kate bájai, ezért leforgatott egy aránytalanul hosszú (bár férfinézők nyilván elnézték még tovább is) vetkőzős, zuhanyzós jelenetet, amit mivel az sehol nem passzolna bele a sztoriba kénytelen volt a film elejére beiktatni. Ami már csak azért is elbénázott döntés, mert így az egyedüli izgalmas és látványos jelenetet már a kezdet kezdetén elsütik. Ami ezek után jön, az se nem túl váratlan, se nem túl izgalmas: vérbe és jégbe fagyott hullák, egy nem túl érdekes rejtély a múltból és egy rendhagyónak szánt, ám teljesen súlytalan befejezés.