Másodszor járt Magyarországon a ZZ Top, és másodszorra is majd szétestek a lazaságtól. Koncertbeszámoló képgalériával.

A ZZ Top azon világsztárok közé tartozik, akik meglehetősen későn jutottak el Magyarországra: ugyan a ’90-es évek első felében, a Recycler, majd az Antenna turnén is majdnem összejött a dolog, az első budapesti fellépésre végül egészen 2003-ig várni kellett, az akkori nagy siker révén pedig simán vissza is hozták őket immáron egy nagyobb helyre. Az Arénában nagyjából félház várta a világ legrégebben változatlan felállásban zenélő trióját, ami úgy saccra 6 ezer embert jelent, vagyis körülbelül annyian voltak rájuk kíváncsiak, mint legutóbb a Petőfi Csarnok szabadterén, csak ugyebár ez a hely nagyobb.

Az első dolog, ami szembetűnő, hogy a szakáll – a közhiedelemmel ellentétben – nem feltétlenül öregít: Billy Gibbons és Dusty Hill inkább kortalanoknak tűnnek a színpadon, amikor valamivel este fél 9 után felbukkannak, a végig csukott szemmel doboló, koponyás cucca mögül alig kilátszó Frank Beard pedig felépítését tekintve még jóval fiatalabbnak is látszik, mint amilyen. Lehet szeretni vagy nem szeretni a ZZ Topot, de hogy a rocktörténelem egyik legokosabban kitalált imázsa az övéké, az nem vitakérdés: egyszer látod, és örökre megjegyzed őket. Nagy öröm, hogy ma sem tűnnek nagyobb bohócoknak, mint mondjuk az Eliminator idején, pedig mindhárman idén ünneplik a 60. születésnapjukat, és ezt alighanem kevesen mondhatnák el magukról ugyanezzel a fizimiskával… A hármas az MTV-korszak kezdetétől kezdve mindig adott arra, hogy valami extravagáns csillogás is áradjon belőlük a texasi olaj- és sivatagszag mellett, ami most sem hibádzik: a színpadkép szimpla, de acélosan hi-tech a három részes osztott LED-fallal, az erősítők a fizikai törvényeket meghazudtoló pózban sorakoznak Beard cucca mellett, és persze az aranyozott-lila-prémes gitárok egymást váltogató sora is pont olyan, mint azt a klipekben láthattuk.

Ami a zenét illeti, nyilván van miből válogatniuk, és rokonszenves, hogy nem fektetik a hangsúlyt a legsikeresebb Eliminator – Afterburner – Recycler hármasra: persze az MTV-korszak legnagyobb sikerei sem hiányoznak a programból, és naná, hogy a Gimme All Your Lovin’, a Sharp Dressed Man meg a Legs okozza a legnagyobb beindulást a rendes program legvégén, addig azonban a régebbi, ezeknél jóval bluesosabb, boogie-sabb korai örökzöldeké a főszerep. Könnyen lehet persze azt mondani, hogy ez a világ legszimplább zenéje, ami valahol igaz is, de az is közhely, hogy az ilyen egyszerű dolgok hatásos megszólaltatása a legnagyobb kihívások egyike. Itt pedig nincs hiba: hallatszik az együtt eltöltött négy évtized, rozsdának azonba nyoma sincs, sőt, láthatóan élvezik is az egészet, miután belemelegedtek, a szakállak alól érkeznek a széles, nagy vigyorok Gibbonstól és Hilltől, a szörfös fazonú frizurát viselő Beard meg ugyan végig csukott szemmel hegeszt, de sebaj, az a bizonyos kettő-négy végig ott van. Gibbons pedig úgy játszik, ahogy csak ő tud, és kész: a szakállak mögül nem biztos, hogy mindenkinek kiviláglott, de a figura az egyik legnagyobb élő bluesgitáros. Hangzása, pengetése, dallamai védjegyszerűek, egy-egy elkapott nyújtásától az embernek a hideg futkos a hátán. Itt a kevesebb mindig több... És játszhatnak akármit, az tökéletesen jön elő a kezük alól: a ’94-es Pincushion ugyanúgy csúcspont, mint Jimi Hendrix Foxy Ladyje, a ’72-es Just Got Paid vagy a ráadásban előkerült Tush és Tube Snake Boogie. Mindezeket leírhatatlan taglejtésekkel, gitárpörgetésekkel kísérik, és Gibbonsnak még pár magyar mondatot is volt ideje betanulni a koncert előtt, amivel persze rendesen kenyérre is keni az egybegyűlteket.
Nemcsak azért volt annyira jó ez a koncert, mert – vélhetően tényleg utoljára – itt járt egy legenda, hanem mert a ZZ Top a vidám kinézeten túl, az atomhangzáson innen igazából ma is egy kocsmablues-banda, akik történetesen arénákban játszanak.