Az eat me! egyike a magyar pop kis csodáinak. Az egyik legintelligensebb az audio-vizuális kisülésekkel is operáló elektronikus kollektíva nem változatja meg a világ ok-okozati viszonyrendszerét, ahogy a Rolling Stones sem volt képes erre, ugyanakkor szegényebbek lennénk, ha nem lennének.

Az eat me! kísérő zenéje lehet mindennak, ami a 2000-es évek Budapestjének éjszakai életében történik, az éjjel elsuhanó 6-os villamos, a sercegő neonfeliratok, a fagyos megállókban vacogó miniszoknyás tinédzserek mind-mind részei az eat me! által megjelenített attitűd költészetnek. 

Az eat me! kísérleti elektronikájába könnyedén simulnak bele a diszkó-basszusok, a funkos matatások, sőt, még a Tangerine Dream-es ős-elektrós víziók is. Az eat me!-nek nemrég jelent meg Weep című lemeze, mely elérhető az interneten is, ugyanakkor CD-n is dokumentálták az anyagot. 

A zenekar bámulatosan sokat fejlődött 2005 óta, összeszoktak, kialakult egyfajta hangkép, egy eat me!-féle zenés univerzum, aztán megtalálták Kozma Orsit is, aki mint egyfajta múzsa plusz ihletet adott a zenekarnak. Orsi dinamizmusa, profizmusa tökéletesen jeleníti meg mindazt, amit az eat me! a nyilvánosság elé akar tárni. 
A zenekar mindezen túl ugyebár egy indie-supergroup, Komenczi Bálint gitáros és Borosi Gábor billentyűs a gyöngyösi Szőranya Emlékzenekarban mutatták meg korábban magukat, Bajkai Ferenc az MZ/X-ben hívta fel magára a figyelmet, Nagy Gergely basszusgitáros a Kimnowak egyik kulcsfigurája volt, Orsi pedig a Jazz+Azban és a Cotton Club Singersben szerzett rutint. 

A Weep a új évezred közös nevezője David Bowie glam-rockjától a funkpopon és a diszkós hatásokon át ez elektró horizontjáig tárja fel a szellemi erőtereket. Madonna Ray Of Light-jának világát éppúgy azonosíthatjuk, ahogy az Art Of Noise zaj-popját. Az eat me! koncerten igazi popzenekar, rengeteg impovizatív, jazzes megoldással, míg a lemezen bizonyos dalok afféle futurisztikus Budapestről szóló mozi filmzenéi is lehetnének. 

Az album változatos, ugyanakkor a dalstruktúrák következetessége egységessé teszi a munkát. Egyszerre lebegő az egész, ugyanakkor konkrét és lényegre törő is. Hm. Ha ki kéne emelnünk egy-egy dalt, akkor a Psalmra, a White Noise Songra és a Sunday Girlre voksolnánk, ugyanakkor az egész lemez szerethető, érzékeny utazás egy olyan metropoliszban, mely még fel sem épült teljesen.