A csellóirodalom 20. századi fejezeteibe enged betekintést Perényi Miklós és az UMZE Kamaraegyüttes közös koncertje.

Az első részben szólókompozíciók hangzanak el: a csellójáték ótestamentumának számító Bach-szvitek egyike afféle előjáték, amely után a 2. világháborút követő évek két emblematikus darabja szólal meg, sajátos párbeszédbe kerülve
egymással. A Ciaccona az első olyan Dallapiccola-mű, amely a schönbergi tizenkét hangú technikával készült, Ligeti fiatalkori szólószonátája ezzel szemben erősen a bartóki hagyományban gyökerezik, s benne a népi elemek különösen ötvöződnek a zajokat, zörejeket és puszta hangzásokat alkalmazó zenei gesztusokkal.

A koncert második felének műsorában kamaradarabok szerepelnek: Eötvös Péter fuvolára, marimbára és csellóra írott, végtelenül érzékeny triója, a Psy, amely a Psychokosmos című nagyszabású zenekari mű leszármazottja, valamint a zeneszerzőként is aktív Perényi egy saját darabja. A zárószám Ligeti csellóversenye, amelyet legutóbb januárban játszott Perényi az UMZE kíséretével a New York-i Carnegie Hallban, s ha létezik valamely zeneműnek ideális megszólaltatója, akkor Ligeti darabjáé minden bizonnyal Perényi Miklós. Aligha van csellista, aki a darab kezdőhangjától, ettől a semmiből előbukkanó, több mint másfél percen keresztül erősödő akusztikai jelenségtől a záró cadenza semmibe vesző kavargásáig képes a darabot azzal a technikai tökéletességgel és filozófiai elmélyültséggel megszólaltatni, ahogy ő.