Ősszel került a boltokba Voga Viki bemutatkozó lemeze, a Don't Hold It Back, és a soulos, r'n'b-s hangzások hívei körében hamarosan egészen biztosan jól ismert lesz a fiatal énekesnő neve. Vele beszélgettünk.
Hatéves koromban kezdtem el zeneiskolába járni, zongorázni, szolfézst tanulni, de a klasszikus tanulmányok mellett mindig is kacsintgattam a könnyűzene felé. Sok jó zenét hallgattunk otthon a Beatlestől Quincy Joneson keresztül a Weather Reportig mindent, elég széles volt a skála… Nyilván apám, Voga János zenei pályája meghatározó volt, hogy én is zenész akartam lenni, de nem volt konkrét elhatározás, valahogy csak úgy jött magától.
Apukád munkássága is hatott rád, vagy kevésbé?
Persze, mindenképpen. Gyakran előfordult, hogy anyu már aludt, én viszont megvártam, amíg késő este hazaért a stúdióból, és akkor nekem mutatta meg azokat a dalokat, melyek épp elkészültek. Semmit nem értettem persze hozzá, kb 10 lehettem, de nagyon tetszett. Ő gitározik, óhatatlanul el-elcsentem tőle a hangszert, és autodidakta módon tanulgattam játszani rajta titokban. Egyszer aztán jól megleptem. Nem mondanám, hogy tudok gitározni, de a saját szerzeményeimet el tudom játszani… aztán azonnal el is felejtem. Főleg zongorán írom a dalokat. Nagyjából 14 éves koromtól vannak „szerzeményeim”, ezek még csak amolyan stílusgyakorlatok voltak, de ma is adnak egy-egy jó ötletet.
Támogatott a zenélésben, vagy inkább ellenezte, hogy ezzel foglalkozz?
Megteremtette a lehetőségét, hogy zenét tanuljak, majd totális szabadságot kaptam. A legszuperebb, zongorabillentésű elektromos zongin gyakorolhattam a „Zongoriaiskola 1”-t- persze főleg, hogy tudjak fülhallgatóval is játszani, megmentve ezzel a család többi tagját – de azért folyamatosan pedzegette nekem, hogy elég sok szakma létezik még a világon… Nem hiszem, hogy ezt rossz tapasztalatok mondatták vele, inkább csak sokkal érzékenyebbnek gondolt annál, mint amilyen lelkület ehhez a pályához szükséges. Másrészt azt akarta, hogy legyen választási lehetőségem, és ha kell, tudjak több lábon is állni.
Igen. Akkoriban még nem volt olyan a választék, mint manapság, így aztán – mint mindenki, aki nem tudta, mihez akar kezdeni – bölcsész lettem, magyar és kommunikáció / PR-szakos, de valamilyen szinten azért próbáltam a kreatív dolgok felé nyitni. Itt kezdtem el például videovágással, digitális fotózással is foglalkozni, így a diplomaosztóra, amikor mindenki már állásokat pályázott, számomra épp csak kezdett kikristályosodni, mit is csinálnék még szívesen a zene mellett. Kicsit vicces... De nem bánom, sokat tanultam, és most azt csinálom, amit szeretek. Zenélek, és zenei produkcióknak dolgozom fotós-grafikusként nagykiadóknál.
Egy Presser-turné is volt közben. Eléggé mélyvíz lehetett…
Úgy történt a dolog, hogy nem sokkal az egyetem megkezdése után kaptam egy telefont Pici bácsitól, beleszólt a mély hangján, én meg majd elájultam. Még a villa is kiesett a kezemből a pizzázóban. Kérte, nézzek be valamikor a Vígszínházba próbálni. Bementem az irodájába, zongorázgattunk, énekeltünk, beszélgettünk, és így elkezdett formálódni valami. A zenészek is nagyon kedvesen fogadtak, bár ők is meglepődtek, Pici bácsi ugyanis az utolsó pillanatban találta ki, hogy legyen a csapatban egy „énekelő lány” is - ahogy ő mondja. Szóval mélyvíz volt, de sokat számít, hogy az embert mi fogadja a mélyvízben, és engem úgy érzem, nagyon jól fogadtak.
Presser Gábor minden szempontból csúcskategóriát képvisel Magyarországon, nyilván mindig maximális teljesítményt kell mellette nyújtani. Nagyon kemény főnök?
Én nagyon élveztem a vele való munkát. Nem mondanám, hogy kiszámítható, de a kreatív emberek szeretnek eltérni a normáktól. A próbák barátiak voltak, általában volt egy határozott elképzelése, mégis meghallgatta az egyéb ötleteket, és a végeredményben mindenki munkája benne volt. Szerintem ennek így is kell lennie. Mikor azonban kialakult az összkép, az utolsó lélegzetvételig megkövetelte, hogy minden a megbeszéltek szerint menjen, és ezt most szó szerint értsd: „Nem ott vettél levegőt és nem olyan hangerővel, mint ahogy megbeszéltük!” Na jó, viccelek, de tényleg, a megbeszélt forgatókönyv szent volt. Nekem nagyon bejött ez a munkamorál. Igazából semmihez nem tudnám hasonlítani.
Mennyire tudtad hasznosítani a nála szerzett tapasztalatokat?
Az élő koncertek hangszerelésében például rengeteget jelentett, hogy részt vehettem a próbákon. Például amikor a saját zenémet kezdtem a zenekarral élő hangszerekre átültetni, segített, amiket Pici bácsi próbáin láttam. Otthon ugyanis mindenki kigyakorolja a saját dolgait, aztán a próbán derül ki, hogy együtt hogy szól. Ebből könnyen lehet egy nagy csörömpölés is, hiszen egyedül nem érzed a többiek lüktetését, nem tudod felmérni a saját helyedet a produkció egészében. Na, ilyenkor jön a varázsszó: „kevesebbet!”… Valahonnan el kell jutni valahová…
Hogyan választottad ki a saját zenekarod tagjait?
Az elsődleges szempont a hangszeres tudás mellett az volt, hogy jól tudjunk együtt dolgozni. Hiába virtuóz valaki a hangszerén, ha mindez olyan egóval párosul, amihez minimum egy szólóprodukció kell, nem megy olyan olajozottan a munka. Nekem óriási szerencsém van: nagyon tehetséges srácokkal dolgozom együtt, és ráadásul jól mulatunk együtt a próbákon. Úgy szólalnak meg a dalok, ahogy megálmodtam. A lemezen hallható pop-soul-os vonal mellé a koncertekkel bejön majd egy erős rockhangzás is.
Diktatorikus vagy inkább megengedő zenekarvezető vagy?
Én szeretem a csapatmunkát, amikor záporoznak a jó ötletek, mindenki belead mindent, kell is, hiszen a saját hangszeréhez mindenki maga ért igazán. De persze az utolsó szó nyilván azé, akinek a zenéjét játsszuk: olyan nincs, hogy valaki ezt vagy azt a témát nem játssza el. Legfeljebb, ha nem a szive csücske, majd minden bulin elmondjuk, hogy ettől jobban érezze magát!
Te hogyan írnád körül a zenédet annak, aki még soha nem hallotta?
Erőteljes, letisztult hangszerelés és improvizatív, melodikus hangzás fúziója. Vonzódom a letisztult, erőteljes alapokhoz. A dalaimban a pop, a soul, jazz, és a rock egyaránt jelen van.
Ebben a műfajban elég ritka, hogy egy énekesnő maga írja és hangszerelje a dalait…
Külföldön azért nem annyira. Csak a hiúságom legyezgetése miatt megkérdeztem a páromat, Kasait, aki zenészként bejárta a világot - és nem mellesleg sokat segített a lemez készítése közben is -, mennyire gyakori, hogy valaki ilyen komplex módon maga csinál mindent, és bár akkor a fotózás, weblapdesign, borítógrafika nem jött szóba, a munkám zenei részével kapcsolatban gyorsan lehűtött, hogy bizony nem ritkaság, hogy az előadók maguk írják a zenét, és a produceri munkákat is ők csinálják. Egyébként megkockáztatom, hogy ez itthon is így van. Könnyen lehet, ha elmész akármelyik lakótelepre, és becsöngetsz a III/9. ajtón, ott ül egy csaj gitárral, és olyan nótákat ír, hogy eldobod magad. Inkább a zenei piac nem reformálódott még meg igazán, de tehetségek mindenképp vannak.
Téged nem próbáltak meg „felfedezni”, és alád tolni egy komplett produkciót dalokkal, imázzsal, mindennel?
Dehogynem.
És egyből nemet mondtál?
Nem. Útközben kedvetlenedtem el, amikor kezdett összeállni a kép és rájöttem, hogy az nem az én világom. Én akartam felfedezni az utamat. Ez nem azt jelenti, hogy nem fogadom el a segítséget, de ha valamilyen feltétel nem adott, azt igyekszem megteremtem magamnak.
Amikor először reklámozni kezdék a Megasztárt, megörültem neki, imádom az ilyen tehetségkutatókat nézni, sőt kacérkodtam a gondolattal, hogy jelentkezem is. Mindennap az egyetemről hazamenet a metro mozgólépcsőjén végignéztem a plakátokat, aztán egyszercsak úgy döntöttem, megnézem magamnak, mi ez.
Kaptam egy sorszámot, a tízezervalahányasat, és arra gondoltam, hogy nekem dolgom van három órakor. Aztán úgy tíz perc múlva behívtak. A zsűri öt tagjából négyet ismertem, csak Pierrot-val nem találkoztam még. Énekeltem valamit, ha jól emlékszem, egy Aretha Franklin dalt. Erre Pierrot: „Ez remek volt, de csak ennyi? Hát, te nem nagyon akarsz nyerni!”, mondta, mire a többiek közölték, hogy továbbjutottam, mehetek. Aztán este felhívott Pély Barna, és azt mondta, hogy ez amolyan bentlakós műsor lesz, a döntősöknek be kell költözniük egy villába. Az igazat megvallva már tudtam, amikor kiléptem a teremből, hogy ennyi elég volt. Én zenélni akartam elsősorban, nem versenyezni.
A lemezed nagyrésze angol nyelvű, de van rajta magyar szöveg is. Nem vacilláltál azon, hogy az egész magyarul legyen?
A dalok eredetileg angolul születtek, de abban gondolkodtam, hogy az egészet meg kellene csinálni angolul és magyarul is, aztán letettem róla. Az angol nyelv lüktetése teljesen más, mint a magyaré, rengeteg rövid szótagos angol szó van, és ezek marha jól variálhatók. A magyar rendkívűl színes nyelv, ám agglutináló, azaz ragasztó jellegénél fogva a személyragokat, igeidőket állandóan egyeztetni kell, amitől kicsit nehezebb a lüktetése. Amikor Pici bácsinak megmutattam az anyagot - az ajánlása egyébként olvasható a lemez hátoldalán Bochkor Gáboréval és Novák Péterével együtt -, azt mondta: biztosan kell magyar nyelvű dal, így végül úgy döntöttem, a számomra legkedvesebb balladát megcsinálom magyarul is. Ehhez apu segítségét kértem, mindig is megfogtak a szövegei.
Eszerint Magyarországon még mindig ennyire kardinális ez a kérdés.
Nyilván fontos, hogy az anyanyelvemen megszólaljak, mint művész, de nem gondolom azt, hogy „márpedig a magyarnak magyar zenét kell játszania”. Ha az ember nyitni akar, ha úgy tetszik, kicsit hozzátenni a magyarokról kialakult képhez külföldön, ahhoz bizony kellenek az angol nyelvű dalok. Pont a múltkor néztem egy késő esti műsort a Magyar Dal Napja kapcsán, nagyon érdekes volt… Itt hangzott el az egyik beszélgető szájából, hogy ugyan hogy képzeli bármelyik magyar előadó is, hogy ő a nemzetközi piacon bármit is elérhet. Ezt felháborítónak tartom, úgy gondolom, rendkívül korlátolt és kishitű gondolkodásmódra vall, ha így közelíti meg ezt a kérdést valaki, ráadásul rendkívül becsmérlő a magyar tehetségekre nézve. Nyilván én sem hiszek a tündérmesékben, de azt tudom, hogy a befektetett munka mindig megtérül. Ha olyan zenét játszol, ami megállja a helyét a világban, mindezt olyan nyelven, amit máshol is megértenek, igenis kidughatod az orrodat a határokon kívülre. Nem is értem, hogy lehet ez kérdés.
Szerinted milyen eséllyel indulsz a bemutatkozó lemezeddel a nemzetközi piacon?
Más az, ha sok pénzzel, és médiatámogatottsággal robban be az ember, és más ha koncertről koncertre mutatja meg magát a közönségnek. Nem lehet összehasonlítani a kettőt, így a siker fogalma is széles határok között mozog. Zeneileg - és végül is erről szól az egész - úgy érzem, megállom a helyem itthon és külföldön is. Minden kezdet nehéz, de tudom, hogy ezen a színes palettán nekem is megvan a helyem. A célom egyszerű: elsősorban szórakoztatni szeretnék és érzéseket megosztani az emberekkel a dalaimon keresztül, mivel én is ezt keresem a zenében.
www.vikivoga.com
