Ma már igazából semmi meglepőnek nem kellene lennie abban, hogy négy fekete zenész rockot játszik, a Living Colour azonban 2009-ben is frissnek hat.

6 éve nem jelent meg új Living Colour album - igaz, azóta négyszer is jártak nálunk -, és érdekes, hogy kell egy-két hét az összehaverkodáshoz a The Chair In The Doorway-jel, mert a négy fekete mágus magához képest épphogy visszafogta egy kicsit a kísérletezést. Könnyed, hagyományos értelemben vett slágerességre persze senki se számítson tőlük, ennek ugyanis sosem voltak a hívei, még akkor sem, ha ennek ellenére jónéhány MTV-s sikerdalt kitermeltek a ’80-as és ’90-es évek fordulóján. Ma már persze senki sem fog rájuk jobban odafigyelni csak amiatt, hogy négy fekete fószer rockzenét játszik, de mindez aligha zavarja őket: ismét összeörömzenéltek egy albumnyi dalt abban a stílusban, ami csakis az övéké.

Aki még életében nem hallott Living Colourt, annak nemigen lehet értelmesen leírni, milyen is ez a zene: annyi bizonyos, hogy súlyos rock, de semmiképpen se valami szimpla négynegyedes gitárbalhé, a csapat ugyanis továbbra is olyan módon ugrál a különböző stílusok között, hogy az egészen hihetetlen. Különlegességük mindig is abban rejlett, hogy szerves egységet voltak képesek létrehozni rockból, metalból, punkból, bluesból, jazzből, soulból és még ki tudja, mi minden másból, most sincs ez másképp. Mindebből persze egyenesen következik, hogy aki csakis a hagyományosabb műfajokat képes meghallgatni, annak nem feltétlenül jön majd be a csapat eklektikus világa. Aki azonban szereti a kísérletezős, izgalmas, nagyon-nagyon okos, ám egyszersmind ízig-vérig zsigeri és ösztönös dolgokat, továbbra is célpont. Bizonyára a kimondottan ritka megnyilvánulások is közrejátszanak ebben, de egészen biztos, hogy a Living Colour 2009-ben is teljesen frissnek hat a tucatzenék özönében.

A lemez egy jellegzetesen pörgős tempójú, izgalmas lüktetésű darabbal (Burning Bridges) indul, majd két súlyos, az örök favorit Stain szigorú, tüskés világát idéző nótával folytatódik (Chair és Decadence), hogy aztán a folytatásban mindenfelé elkalandozzanak, amerre csak jólesik nekik. A ragadós Young Man szakasztott olyan, mintha a debütáló Vivid album oldottabb dallamait házasítanák benne össze a Collideoscope modernebb megközelítésével, de a borongós Methodban vagy a játékos, soulos-bluesos beütésű Bless Those (Little Annie’s Prayer)-ben is ott rejlik ez a kettősség. A szenvedélyes refrénű Hard Times, a meglepően egyenes vonalú That’s What You Taught Me vagy a húzós Out Of My Mind némileg szimplább nóták, a Not Tomorrow meg akkora gyapotszedő déli blues, hogy csak na, benne női vokálokkal és valami egészen sajátos pszichedelikus lüktetéssel. A csúcspont címet azonban egyértelműen a Behind The Sun kapja, ami a felszínen lazának és könnyednek tűnik, de igazából nem az, amikor pedig Corey kiereszti óriási hangját, nos, attól tényleg centis libabőrök jönnek elő az ember karján!

A zenekart ismerőknek nyilván nem kell külön ódákat zengeni Vernon Reid gitározásáról, Doug Wimbish basszusjátékáról vagy William Calhoun boszorkányos ritmusairól, tényleg zseni mind a négy figura, ez nem is kérdéses, minden dalban nagyon ízlésesen játszanak, de itt-ott azért persze el-eleresztik az ujjaikat, hogy porrá alázzák a teljes mezőnyt. Egyszerűen nem lehet velük versenyre kelni. Glover torka sem kopott egy szemernyit sem az évek során, sőt, mintha még magabiztosabban, még lendületesebben hozná a hatalmas dallamokat, mint azelőtt. A hangzás is óriási, hatalmas tere van, ahogy megdörren.

Semmi különleges nem történt, a Living Colour ismét összehozott egy új albumot, ami megint olyan erényekkel büszkélkedhet, amivel csakis ők rendelkeznek. Nyugodtan oda lehet tenni a sorba a többi mellé, aki pedig teheti, november 26-án ismét nézze meg őket Budapesten!