Lezárjuk a Pink Floyd varázsdobozát, a galambokat, a nyulakat, az óriási méretű plüssmackókat ott nyeli el a horizont, ahol a High Hopes klipjében kiengedik az autóból a léggömböket.
2008 szeptember 15-én, hatvanöt éves korában, rákban elhunyt a zenekar billentyűse, Richard Wright. Érte is szól a High Hopes harangjátéka. Véget ér három részre tervezett Pink Flyod életművet bemutató sorozatunk. Az első két részben (Rózsaszín álmok, Széttört álmok) egy-egy sajátos prizmán, a Piper Of The Gates Of Down optikáján, illetve a Dark Side Of The Moon fénytörő lencséjén keresztül szemléltük az életművet, míg a sorozat utolsó részében, a Division Bell vasszobrainak szemén keresztül pásztázzuk a horizontot, a The Final Cut című Waters-művet, illetve a két, immár Waters nélkül készült munkát, az A Momentary Lapse Of Reason című repülési naplót és a The Division Bellt. Minderre jó okunk volt: nemrég jelent meg ugyanis az Oh By The Way című díszdobozos, 14 lemezes remaszterizált, minivinyl gyűjteményük.
Vannak, akik Waters nélkül elképzelhetetlennek tartják a Floydot, azt mondják nélküle afféle örömzenélés az egész. Ez egybecseng azzal, amit Waters nyilatkozott a nyolcvanas évek közepén a zenekarról, az együtt töltött időt kreatív időpocsékolásnak nevezte. Az ortodoxok a The Final Cut-ot tartják az utolsó igazi Pink Floyd-lemeznek, ugyanakkor ez az 1983-ban megjelent munka inkább Waters vallomása, mintsem Pink Floyd-lemez. Hangszerelési mutatóiban, atmoszférájában a korábbi, The Wall című szintén Waters-vízió ikerdarabja.
Akinek életét valamilyen formában végig kísérte a Pink Floyd, bizonyára tud egy-egy atavisztikus Floydhoz köthető élményt is felidézni. E sorok írója emlékszik, hogy valamikor 1983-ban épp a kertet ásta, apjának segített, és kivitte a kis Sokol rádiót is, mert 11 órától a a Vasárnapi Koktél műsora ment. Emlékszik, mennyire meglepte, amikor Komjáthy György bejelentette: megjelent „Az utolsó vágás” című Pink Floyd lemez. Valamiért azt hitte, hogy a zenekar már feloszlott.
Ki kell jelentsük: Wright nagyon hiányzik a The Final Cut-ról, igaz, a Pink Floyd is. A lemez a Pink Floyd sorlemezeként jelent meg, de a coveren nem volt felirat, apró betűvel írták a borítóra: The Final Cut – Rekviem a háború utáni álomért, írta: Roger Waters, előadja: a Pink Floyd. A művet Waters apjának, Eric Fletcher Watersnek ajánlotta. A háborús krízist feldolgozó lemezt Waters akkor írta, amikor Anglia megtámadta a Falkland-szigeteket, ugyanakkor a víziót egy apokaliptikus atomkatasztrófáva nagyította.
Wright helyett Michael Kamen és Andy Bown billentyűzött. Fura, hogy Wright ekkor már nincs a zenekarban, mégis a billentyűs hangszerek uralják a lemezt. Ezt az albumot tekinthetjük Waters első szólólemezének. Waters ugyebár felajánlotta, hogy szólóalbumként jelenteti meg, de a zenekar másik két tagja ezt nem szerette volna. Gilmour szívesen hozzátette volna ötleteit, de a közösségi munkától elzárkózó Waters nem élt az ajánlattal. Tegyük hozzá: nemcsak Wright hiányzik a lemezről, hanem Gilmour ízes blues-rockban gyökerező gitárjátéka is.
Aztán a Not Now John lett sláger – ebben Gilmour is énekel, pedig ennél zeneileg izgalmasabb, emelkedettebb dalokat találunk az albumon, ott van például a második felvétel, a Your Possible Pastas, vagy a kislemezen is megjelent (és A fal-filmben is elhangzó) When The Tigers Broke Free. A The Hero’s Return „alján” lévő gitártémát a The Wall-ról emelte át Waters, de a lemez egészéről elmondható, hogy a The Wall folytatása, annak apokaliptikus vízióvá növesztése.
A The Final Cut-tal nem mentek turnéra, ami érthető is: Waters és Gilmour ekkora már annyira gyűlölték egymást, hogy nem is tartózkodtak egy időben a stúdióban. Meg hát: ezt az intim, a háború koponyarepesztő zajaival teleeffektezett, végtelenül szomorú lemezt nem lehetett volna koncerten játszani. Ugyanakkor érdekes módon a Not Now John című, vokálokkal teli sláger lett az, amelynek hangképét már a Waters nélküli sértett zenésztársak tovább vittek az A Momentary Lapse Of Reason-re.
Az A Momentary Lapse Of Reason nem egy esetben olyan popos, mint egy Chris Rea-lemez, de a Division Bellt is majdnem gallyra teszi a sok soul-os női vokál, a nem túl felemelő szájgitár. Mondjuk ki: a kései lemezeken túl sok a szaxofon és a női hang. Ha a két lemezből csináltunk volna egyet, akkor egy klasszikus, nagy Floyd albumról írhatnánk most, de Waters akkor is nagyon hiányzott volna.
Az A Momentary Lapse of Reason minőségéről a mai napig folynak viták, mert a részben külsős szerzőkkel készült albumon valóban nem egy ihletett munka, és tényleg túl sok rajta a szaxofon, a vokál, és itt-ott még a world music-sound is tetten érthető. A zavarba ejtő dinamikájú album túlságosan popos lett, sőt, a nyolcvanas évek közepére jellemző ún. power-pop hangzás is kimutatható a dalokban. A stúdiózás utolsó fázisában Wright is visszatért, majd a turnét követően ismét tagja lett a csapatnak. Egyesek szerint az A Momentary Lapse Of Reason Gilmour szólólemeze, amit a tényleges szólólemezeivel való rokonság is igazol.
Az életműben inkább a Wish You Were Here-rel szeretne dialogizálni, ami részben sikerül is: ez lett az 1975-ös lemezük után a második Pink Floyd-album, mely Angliában és a tengeren túlon is listavezető lett. És hogy összeállnak-e a még élő zenészek? Nos, azt nem lehet megjósolni, sem a High Hopes klipjében látható, a levegőben elszálló PF-logós lufik irányából, sem a Division Bell borítóján lévő fémszobrok tájolásából.
