Már egy alkalom után is alig várjuk, hogy újból átéljük az élményt. Rászokunk egyre, aztán nem álljuk meg, hogy kipróbáljunk egy másikat is. Egyre többet akarunk, ha pedig pár nap kimarad, alig várjuk, hogy újból megkapjuk a szükséges adagot. Sorozatból sosem elég. Így volt ez régen is, ma is. De azért egy és más megváltozott.

Amikor Jockey kivette a bárszekrényből a whiskys üveget, és Isaura ártatlan szemeire ráközelített a kamera, a háziasszonyok eldobták a fakanalat, a férfiak bekészítették a sört a tévé elé, és a gyerekek is izgatottan figyelték a vibráló dobozt. Óramű pontossággal gyűlt össze a család, hogy megnézze az aktuálisan futó sorozatot, másnap pedig a munkahelyeken és az iskolákban szinte nem volt más beszédtéma.

„Azt szokták mondani, hogy egy médium nagykorúvá válása egybe esik azzal, maikor az elkezd sorozatokat adni. Amikor egy rádió -vagy egy tévécsatorna sorozatot ad, akkor arról gondoskodik, hogy legyen néző, és a néző ne nézzen/hallgasson mást.” - mondja Gayer Zoltán a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola docense, akit a témáról kérdeztünk. „Egy jó sorozat az egyik legfontosabb nézettség szinten tartó és generáló eszköz” - mondja.

Már nem lenézett műfaj

Bár lehet, hogy szemlesütve vallották be, a tévénézők mindig is rajongtak a sorozatokért, eközben a kritikusok viszont kórusban fanyalogtak mondván színvonaltalan tömegbutító termékekről van szó. Mára viszont kicsit más a képlet. Az újonnan készült sorozatok nagy százaléka már nehezen sorolható be az egyszer fogyasztható, könnyen felejthető gagyi kategóriájába. A főhősök kultikus figurává növik ki magukat, a szériák díszdobozos kiadásait büszkén teszik ki a rajongók a polcukra, és a kritikusok és szakemberek is elismerik, hogy a műfajt már nem lehet mostohagyerekként kezelni.

„A sorozatok már nem férnek bele a lenézett tévéműsorok kategóriájába” - mondja Gayer Zoltán, aki szerint a mostani profi képi világú, jól megírt és minőségi színészeket felvonultató televíziós sorozatok formanyelvüket tekintve már köztes helyet foglalnak el a tévéműsor és a mozifilm között. „Mindegyik sorozat a képi megformáltságnak egy sajátos útját próbálja járni, törekszik egy egyéni képi nyelvre” - magyarázza Gayer Zoltán aki mivel nemcsak tanít, de forgatókönyvíróként és rendezőként is dolgozott már (Karusszel rítus és a Ponyvapotting), nemcsak a médiaszociológus, de a gyakorló filmes szemével is nézi a sorozatokat.
Hol kezdődött el az a folyamat, aminek ma az eredményét látjuk? David Lynch például már 1990-ben olyat tett le az asztalra a Twin Peaks-szel, amire addig még televíziós sorozatok terén nem nagyon volt példa. Az is már médiatörténelem, hogy hogyan vált kultikussá az 1998-ban indult New York-i szinglik története, a Szex és New York. De a feltett kérdésre a legtöbben valószínűleg a 2001-ben indult 24-et említenék meg kapásból. Joel Surnow és Robert Cochran sorozata az osztott képernyős és izgő-mozgó kézikamerás felvételekkel, a real time elbeszélési móddal igazi vérfrissítést jelentett a berögzült sablonokkal dolgozó sorozat műfajának. És az sem volt még megszokott, hogy az alkotók Kiefer Sutherland személyében igazi színészsztárt választottak főszereplőnek, akit számtalanszor láthattunk már széles vásznon.

A műfaji hierarchián való feljebb kerülést az is jól mutatja, hogy mára már meghaladott a gyakorlat, miszerint a sorozat a kezdő színészek ugródeszkája. Korábban mindenki, aki meg akarta hódítani Hollywoodot, azért törte magát, hogy bekerülhessen egy folytatásos produkcióba, mert remélte, vele is megtörténik az, ami mondjuk Bruce Willis-szel, aki a Simlis és a szendével kezdte karrierjét, vagy Michael Douglas-szel, aki a San Francisco utcáiban tűnt fel. Sokan, ha be is futottak, sztárrá nőtték is ki magukat, soha nem tudták kiverekedni magukat a sorozatszínész kategóriájából. Ma már nagy színészeknek is presztízst jelent egy sorozatszerep, egyáltalán nem ritka, hogy A kategóriás sztárokat láthatunk, és nem csak pár perces cameo jelenetekben – lásd például, James Woods-ot a Sharkban, Laurence Fishburne-t a Helyszínelőkben, vagy Tim Roth-ot a Hazudj, ha tudsz, és Glenn Close-t A hatalom hálójában című sorozatban.

A gyártók a sorozatok szerkezetét tekintve is bevetnek trükköket annak érdekében, hogy termékeik ellenállhatatlanok legyenek. Gayer Zoltán elmondta, hogy lényeges változásnak gondolja, hogy a sorozatok két alaptípusát -az önmagukban is értelmezhető epizódokból felépülő seriest és a láncszerűen folytatódó cselekményű sereialt már nem lehet egyértelműen elhatárolni. A kettő típust sokszor vegyítik -jó példa erre a nálunk is komoly rajongótáborral rendelkező Dr. House-, ahol az egyes epizódok komplett, zárt történetek, de a szereplők és főleg House figuráját tekintve egy fejlődésregény is kibontakozik. Így tehát azok is rákapnak, akik azért szeretnek sorozatot nézni, mert élvezik, ha újra és újra átélhetik ugyanazt a dramaturgiát (Columbo is minden részben ugyanazt csinálja), és azok is, akiket inkább az apránként adagolt részletek és izgalmak tesznek függővé.

A függőség okai és jelentése

Helyben is vagyunk, kimondtam a bűvös szót: függés. Ha a minőségbe már nem is olyan egyszerű belekötni, azért aki akar, az még mindig talál okot arra, hogy támadja a sorozatokat, vagy azokat, akik nézik. Arra, aki netán egyszerre több sorozatot is követ, amiknek esetleg repesve várja az újabb és újabb epizódjait, manapság már könnyedén rásütik a sorozatfüggő kifejezést. Hogy világosabban lássunk ezen a téren pszichológust kérdeztünk meg arról, hogyan alakíthat ki pszichés függést egy televíziós műsor és egyáltalán mikortól tekinthető betegesnek a sorozatnézés. Tari Annamária a sorozatokat funkciójukat, az emberben keltett érzéseket tekintve a népmesékhez hasonlítja.

„A mesékben a karakterek sorsán keresztül megjelenő lélektani törvényszerűségek -jó és rossz harca, a gonosz megbűnhődése-  a gyerekkor pszichológiailag legfontosabb elhárítómechanizmusainak és szorongásainak a megjelenítésére, átélésére nyújtanak lehetőséget. Ehhez hasonlóan működnek a sorozatok is: a megjelenített életformák sematikusan ábrázolnak (mai korba helyezett) élettörténeteket, ugyanakkor ezzel mégis felülírják a prózai valóságot. Lehetőséget adnak az álmodozásra, fantáziákra, örömre és fájdalomra. Tudattalan érzelmeket érintenek, ezáltal a képernyő elé vonzzák a nagymamát és a kamaszt egyaránt" - magyarázza Tari Annamária. Majd az általános lélektani hatásmechanizmus felvázolása után áttér arra, milyen konkrét szerepet tölthetnek be a sorozatok a fogyasztói társadalomban, folytonos egzisztenciális szorongások közepette élő emberek életében.

„Amikor azt érezzük, hogy a napi feszültségek mennyisége már nem feldolgozható, átadható, leszokunk a beszélgetésről és pótlékot keresünk helyette. Biztosan mindenkinek ismerősen csengenek a »Hagyjál, nem látod, milyen fáradt vagyok?« és a »Borzasztó napom volt ma, csak nyugalmat és csendet akarok« típusú megnyilatkozások. Ha a belső kommunikációs rendszer kezd kiüresedni, igény válik arra, hogy betekintsünk mások hasonló viszonyaiba. Így érthető meg a látszólag paradox jelenség, hogy a családtagok olyan szappanoperákat - sorozatokat néznek, melyekben idegen családok mindennapjaiba és problémáiba kukkanthatnak be, miközben a sajátjukban némán ülnek. A ritualizálódás és függés, tehát a sorozatra való rászokás azt jelzi, hogy a megszerezhető élmény lélektanilag olyat nyújt, ami folyamatos igényt alakít ki" - véli a pszichológus.

"Baj akkor van - magyarázza-, ha a sorozat időpontja egyszer csak mindennél fontosabb lesz, életformát módosító hatása van, mert arra az időre más tevékenység, találkozó vagy esemény már nem szerveződik és nem szervezhető. Klinikai értelemben kórosnak akkor nevezhető ez az állapot, ha kiszorítja az emberi kapcsolatokat és hiánya elvonási tüneteket okoz."

A tévé megmentője és ellensége

Bár biztos ilyen is van, jómagam betegesen sorozatfüggő emberrel még nem találkoztam, olyan notórius sorozatfogyasztóval viszont nem kevéssel, aki ugyan kíváncsi a folytatásokra, ki nem hagyna egy részt sem, ezért ráfoghatjuk, hogy függő, de nem hajlandó a tévétől függni. Magyarán nem tévén néz sorozatot, hanem számítógépen, egyrészt mert nem szereti kedvenc műsorát reklámok által felszabdalva, esetleg rossz szinkronnal, levágott stáblistával és különböző csatornát és műsorokat reklámozó emblémákkal, korhatárra vonatkozó figyelmeztetésekkel "kidekorált" képernyőn nézni. Másrészt mert nem bírja kivárni, hogy a hazai tévécsatornák megvásárolják a külföldön már rég lefutott sorozatokat, vagy sorozatévadokat. Harmadrészt akkor és olyan mennyiségben szeret sorozatot nézni, ahogy azt ő akarja. Függ is, meg nem is. Nagy mennyiségben fogyaszt, de tudatosan választ és lehet, hogy amúgy egyáltalán nem néz tévét.

Az a paradox jelenség állt elő, hogy hiába tűnik úgy, hogy jelenleg a televízió egyik fő műfaja a sorozat, éppen ez a műfaj az, ami kitermel egy olyan réteget, aki leszokik a tévézésről. „A sorozat egyszerre a televízió megmentője és ellensége” - fogalmazza meg Gayer Zoltán. Az illegális letöltések okozta károkra kénytelenek a televíziós társaságok is reagálni valahogy. Emlékezetes például az HBO nem túl szofisztikált módszere, amivel 2005-ben az akkor indult Róma című sorozatot illegálisan letöltőkkel szemben vette fel a harcot: óriási, hamis, sávszélességet feleslegesen foglaló, ezzel a rendszert lassító torrent fájlokkal pakolta tele a letöltő szájtokat.

Persze vannak progresszívabb megoldási kísérletek is. Példaként említhetünk két tévéműsorokra specializálódott ingyenes videómegosztót, a Joostot és a Hulut. Sajnos mindegyik rosszabbul boldogul a piacon, mint eleinte számítottak rá.

Nagyon úgy tűnik, hogy amíg aki akar, az minden különösebb nehézség nélkül hozzájuthat bármilyen műsorhoz a neten a televíziós sugárzás után már pár órával, és azt le is töltheti, el is tárolhatja a gépén, addig nehéz lesz a tévézés élményét interneten keresők számára legális és elfogadható alternatívát nyújtani. Mindenesetre egyértelműen látszik, hogy a hagyományos tévénézési szokások felett eljárt az idő.


Egyre többen akarnak többet és mást, mint, amit a minőségre és a minőségi élményre kevésbé, de a profitszerzésre annál inkább koncentráló kereskedelmi tévécsatornák nyújtani tudnak.

Kialakult egy réteg, aki már nem hajlandó a műsorújságban bekarikázott programok kezdési idejéhez alakítania napirendjét, nem hajlandó függeni a tévétől, a jövő a nagyobb szabadságot adó (internetes) technológiákban van. Talán nem is olyan sokára már képtelen történetként meséljük, hogy anyukánk, amint meghallotta a Dallas főcímzenéjét, lekapcsolta a gázt a fazék alatt, nehogy akkor keljen kimennie megkavarni a másnapi ebédet, amikor éppen whiskyjét kortyolgatva újabb gonosz tervet eszelt ki Jockey Ewing.