Ha elmehetnél egyszer a jövőbe, mit tennél: megnéznéd, mikor és hogyan halsz meg, vagy meglesnéd a lottószámokat? Henrynek, Az időutazó felesége című film főhősének nem volt választása – mindkettőt megtette.

Ellentétben a közkedvelt sci-fi irodalommal vagy sci-fi filmekkel (lásd cikkünket
ITT), Az időutazó felesége „csupán” egy nagyon kedves romantikus történetet tár elénk, amely nem feszeget mélyfilozófiai összefüggéseket az időutazásra vonatkozóan. Az Audrey Niffenegger romantikus regényéből készült mozi nem bonyolódik a fekete lyukak magyarázatába, nem keresi a kvantumfizika törvényének lehetőségeit, egyáltalán, semmiféle összefüggéseket nem mutat be arról, Henry, főszereplőnk mily módon a múltba és a jövőbe alkalmanként. Ez kérem romantikus film, szóval a fizikaőrültek jobb, ha ezt megjegyzik, mielőtt moziba mennének.

Az időutazó felesége története szerint Henry (Eric Bana) olyan genetikai rendellenességgel született, amely miatt gyermekkorától kezdve rapszodikusan el-el tűnik, és hol pillanatokra, hol hetekre egy másik idődimenzióban találja magát: szigorúan csakis saját életének idősíkján. Henry meztelenül, kiszolgáltatottan pottyan időről-időre a múltba vagy a jövőbe, és gyakran lopni is kényszerül, hogy kihúzza addig, amíg vissza nem tér a jelenbe.

Henry harminc éves, mikor találkozik a szintén harminc körüli Claire-rel (Rachel McAdams); Claire emékszik rá, Henry nem emlékszik Clarie-re. Hogyan is lehetséges ez?
Claire hat éves volt, mikor Henry először látogatta meg a múltban. Aztán húsz évvel később ismét találkoztak, Claire számára pedig - mivel már hat évesen tudta, ki lesz a férje - egyszerű volt a képlet: ez az eleve elrendelt szerelem súlyos, nehéz, ugyanakkor csodálatos kapcsolatot jelenthet, melyben sem Claire-nek, sem Henrynek nincs más választása. Főhősnőnk végtelenül hűséges feleséggé válik, aki egy életen át rajongva imádja férjét, és csupán egyetlen egyszer csalja meg: akkor is a múltbéli Henryvel – a film cselekményszála egyáltalán nem bonyolult, a történet igen könnyen követhető, hiszen a romantikán kívül Az időutazó felesége semmit nem akar mondani nekünk.
Egy időutazó férfi (aki jelen esetben maga sem tudja, mikor tűnik el, hol és melyik évben találja magát - meztelenül) olykor teher lehet (időutazás ide vagy oda, egyik nő sem szereti, ha a pasija szó nélkül hetekre eltűnik), olykor viszont hatalmas ajándék. E kettőségre építkezik a rendező, Robert Schwentke (Légcsavar), aki a domináns romantikába azért becsempészett némi ésszerű és racionális vonalat is (így például, mivel minden rosszban van valami jó, Henry a jövőben feljegyzi a lottószámokat: anyagi gondok kipipálva), és kevéske humoros részt is, melyeken ugyan sikítva nem fogunk nevetni, de legalább ez a néhány jelenet enyhíti a tömény romantikát.

Az időutazó felesége nem attól jó film, mert Henry az időben utazik, és nem is attól, hogy a történet végén fontos dilemmát feszeget (történetesen a halál kérdését). A film azért nagyon szerethető, mert az időutazástól függetlenül teljesen átlagos emberek szoros kapcsolatát és szenvedélyes szerelmét mutatja be, akik már-már átlagos problémákkal küzdenek (mint a családalapítás gondjai, igaz, ez esetben kicsit más köntösben).

A színészi alakításokról nincs mit szólni, Eric Bana és Rachel McAdams kedvesek, helyesek, sem többek, sem kevesebbek, Oscart nyilvánvalóan nem ezért a filmért fognak kapni, de valószínűleg a Citrom-díj is elkerüli őket még egy ideig.

Nem kell a fizika szerelmeseinek hőzöngenie Eric Bana egyik nagyjelenetét látva, mikor az időutazó saját magával találja szembe magát. Hiába a dupla Henry – az időgépet nyilván nem Robert Schwentke fogja feltalálni, de jelen esetben nem is akarja, éppen ezért megbocsájtjuk neki, hogy a szerelmi szálon túl mást a filmidő alatt nem látunk. Az biztos, nem most fejtjük meg az időutazás titkait.